Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Elek István: A miniszterelnök az önáltatás lován nyargal
Orbán Viktor „az alkotmányozási konzultációról” szóló múlt heti parlamenti beszámolójában kifejtette, hogy ez a konzultáció „az új alkotmány létrehozásának egyik leglényegesebb fejezete” volt. És egy hosszú, még 2004-ben, a nemzeti petícióval kezdődött folyamat érte el vele a csúcspontját, amely „új politikai kultúrát is teremtett”. Igaza van, sajnos. Kár, hogy érzékelhetően nincs a tudatában annak, milyen mély értelmet hordoznak a szavai.
Pedig ahol a miniszterelnök egy efféle színjátékot, egy ilyen szánalmas pótcselekvést, mint ennek a kérdőívnek a kiküldése, pirulás nélkül az új alkotmány létrehozása egyik leglényegesebb fejezetének nevezhet, az már valóban nem a felelősséget hangsúlyozó polgári politikai kultúra övezete. Hanem inkább a felelőtlenségre építő populista politikai kultúráé. Ebben a kultúrában már nem az önmagáért és közösségi, természeti környezetéért felelősséget vállaló, öntudatos, értékeiért és érdekeiért kiálló polgárra számítanak és építenek. Hanem a fölénk magasodó politikai vezetőknek való önkéntes alárendelődésben magát otthon érző, a lényeges kérdésekbe történő beleszólást nem igénylő, a politikai részvétel imitációjával, színlelésével is kielégíthető politikafogyasztóra.
Ha a jobboldali koalíció az öntudatos polgárra építene, és legalább egy efféle kérdőívvel valóban érdemi beleszólást szeretne teremteni az állampolgároknak az alkotmányozásba, akkor a nyilvános vitákban, a politikai pártok, a civil szervezetek, az alkotmányjogi szakértők vitáiban körvonalazódó leglényegesebb alternatívákról kérdezte volna az állásfoglalásukat.
Például az effélékről. Korlátozza-e az alaptörvény az Alkotmánybíróság jogkörét a törvények alkotmányosságának felülvizsgálatában vagy maradjon érvényben a korábbi bővebb jogköre? Szüntesse-e meg az új alaptörvény a nemzeti és etnikai kisebbségi jogokat védő önálló biztosi intézményt, valamint a jövő nemzedékek érdekeit védő biztos intézményét, alárendelve őket az állampolgári jogok biztosának, vagy őrizze meg az önállóságukat? Maradjanak-e érvényben a népszavazással kapcsolatos eddigi rendelkezések, vagy szűkítsük az állampolgárok népszavazás kezdeményezésére való jogát és szigorítsuk a népszavazás érvényességének feltételeit? Maradjon-e meg az alaptörvényben a népi kezdeményezés lehetősége, vagy vegyük ki belőle? Mondja-e ki az állampolgárok szociális biztonsághoz való jogát, vagy inkább csak az állam erre való törekvésének kötelezettségét írja elő? Mondja-e ki az állampolgárok egészséges környezethez való jogát, vagy inkább csak az erre való törekvést írja elő az államnak? Helyes-e, ha korlátozza az alkotmány a következő kormányokat az adó- és társadalompolitikai szabályok megváltoztatásában is, vagy ez már a politikai váltógazdaság oktalan korlátozása lenne? És így tovább.
Azt mondja a miniszterelnök, hogy a nemzeti konzultáció „a magyarság öntudatának és közösségtudatának újjászületését hozta magával”. Amit az a „csodával határos dolog” bizonyít, „hogy a magyarok két világháború, az ország megcsonkítása, 40 év katonai megszállás és diktatúra és végül 20 év átmeneti korszak után képesek voltak eljutni oda, hogy ismét higgyenek abban, hogy a saját kezükbe kell venni a sorsukat, bele kell szólniuk a jövő alakításába, részt kell venniük az ország megújításában. Ez a hit nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a magyarok demokratikus forradalmat vigyenek végbe. Nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy megdöntsék a hatalommal visszaélők politikai berendezkedését, és helyette a nemzeti együttműködés rendszerét hozzák létre.”
Ismételjük el mi is újra a leckét. Ceterum censeo, természetesen nem a magyarok vitték végbe a 2010. évi tavaszi fordulatot. Hanem legfeljebb csupán a szavazáson részt vevő magyarok többsége, akik azonban már a szavazásra jogosult magyaroknak is csupán a kisebbségét alkotják. Ráadásul ez a „csoda”, a demokratikus választással előidézhető fordulat az elmúlt húsz évben már sokadszor lehetett élménye a magyar választók tömegeinek. Ha nem is mindig ugyanazoknak. És nem ilyen arányban. És természetesen nem lehetett ez „demokratikus forradalom”. Hiszen nem rendszert, hanem csupán kormányt váltottunk. Azóta ugyan sokat romlott a rendszer minősége, de ha ragaszkodunk a rendszer fogalmának közhasznú értelméhez, akkor ez még mindig ugyanaz a rendszer. Többpárti demokrácia, parlamentáris kormányzattal és a magántulajdon túlsúlyára épülő piacgazdasággal. Amit persze a kormányzók valaminő rejtélyes okból, enyhén szólva megmosolyogtató nagyzolással „nemzeti együttműködés rendszereként” emlegetnek.
A miniszterelnök szerint „ez a hit erőt és eszközöket adott a magyaroknak ahhoz, hogy az országnak 62 év után végre erős és magyar alkotmánya lehessen. Olyan alkotmánya, amely a nemzeti konzultáció által teremtett új politikai kultúra szellemében születik.”
Mivel én még „reakciós” módon mindig ebben a leváltott polgári politikai kultúrában gondolkodom, a hatalmak elválasztásában, a fékekkel és ellensúlyokkal ellátott demokratikus építményben, és a józan ész, a méltányosság, az együttműködés, a bizalom, a jóhiszeműség erényét képviselő és nevelgető kultúrában, kénytelen vagyok azt mondani, nem szép dolog ez, hogy a miniszterelnök dicséret örvén voltaképpen a magyarokra, szóval a politikai közösségre akarja hárítani a felelősséget azért a demokráciánk intézményrendszerében véghezvitt dúlásért is, a már amúgy is meglehetősen leromlott demokratikus politikai kultúránk további lesüllyesztéséért is, amit a kétharmados parlamenti többségének köszönhetünk az elmúlt tíz hónapban. És amit most betetőzni készülnek a jó, ha a fél ország ízlését, igényeit kifejező alkotmány létrehozásával.
Készséggel elismerem, hogy e mű már az új politikai kultúra szellemében születik, de hogy a születendő alkotmány erős lehet, azt épp ezért erősen kétlem. Mindent megtesznek ugyanis, hogy már a születése pillanatában se élvezhesse a fél Magyarország egyetértését és tiszteletét. Az alkotmány ereje pedig nem származhat másból, csak a politikai közösség iránta tanúsított tiszteletéből. Ezt eleve eltorlaszolják azzal, hogy a politikai közösség felének arcára szabják, érdekeinek szolgálatába állítják, hatalmi helyzetének bebetonozására használják. Ezért lesz már a születésekor óhatatlanul gyengébb, mint az elődje volt.
Ami pedig a miniszterelnök ama kijelentését illeti, hogy ez az alkotmány az elődjével ellentétben „magyar” lesz, az másra nemigen alkalmas, legfeljebb csak e szó lejáratására. Mindenesetre aligha támad kedvünk a hallatán arra a képzettársításra, hogy „a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”. Hiszen meglehet, hogy a mű a preambulumának, illetve néhány értékhangsúlyának, nyelvi fordulatának köszönhetően elődjénél szorosabban kapcsolódik a magyar történeti hagyomány időben messzebbre vezető áramához. De ha már a születésekor sem élvezi az éppen létező magyarság felének egyetértését és tiszteletét, ugyan mire mehet e kitüntető jelzővel?
A választók közel tíz százaléka küldte vissza a kérdőíveket, és a kérdésekre adott válaszok nagy arányban egyfelé húznak. Erre hivatkozva képes a miniszterelnök azt állítani, hogy széles körű egyet akarás mutatkozott meg a nemzeti konzultációban. Ehhez azért nem kevés bátorság szükségeltetik.
„Ez a széles körű egyet akarás a legfőbb erőforrása Magyarország megújulásának.” Mondja, és nem kevesebbet olvas ki a válaszokból, mint hogy „a magyarok…felelősséget éreznek a jövő iránt, bele akarnak szólni annak alakításába, erősek és elszántak a tekintetben, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Mindezen felül pedig egységesek abban, hogy milyen Magyarországon akarnak élni, milyen jövőt akarnak építeni, és azt milyen közös értékek alapján képzelik el.”
Én viszont, fájdalom, ebből a konzultációs összegzésből nem olvashatok ki mást, mint hogy a miniszterelnök változatlanul fékezhetetlen szenvedéllyel nyargal az önáltatás lován. Aminek csak orra bukás lehet a vége. És kudarc, a rendszerváltoztatás nagyon is szükséges korrekciójának, a nemzeti megújulás felettébb szükséges kísérletének újabb, sajnálatos kudarca.
