hvg.hu: Egyes német vélemények szerint gazdaságpolitikai kísérlet folyik Magyarországon, amelyet ők érdeklődéssel figyelnek. Ön szerint van-e valami speciális a jelenlegi magyar gazdaságpolitikában, ami akár követésre méltó is lehet az EU más országaiban?

Palócz Éva: A magyar gazdaság már jó néhány éve olyan lefelé mutató spirálban volt, amelyből kétségtelenül csak paradigmaváltással lehet kitörni. A nemzetközi krízis előtt, a korábbi évek súlyosan elhibázott költségvetési politikája miatt szükségessé vált korrekciókat csak a válság hatására hajtották végre. E korrekciók erősen legyengítették a gazdaságot.

epa.oszk.hu

A nemzetközi tapasztalatok megmutatták, hogy a fiskális kiigazításnak nem kell feltétlenül gazdasági recesszióval együtt járnia, ha a korrekció elsősorban a kiadások csökkentésével, és kevésbé a bevételek növelésével (adóemeléssel) jár. Magyarországon az első, 2006-os költségvetési kiigazítás nem tartotta be ezeket a szabályokat. Mára mindez lényegében kilátástalan helyzetbe sodorta az országot: egy egyre gyengébb gazdaságból kellett volna egyre több adóbevételt kisajtolni ahhoz, hogy az időközben hatalmasra duzzadt államadósságot csökkenteni tudják, de legalábbis a további növekedését megállíthassák. Mivel egy gyenge gazdaságból nyílván nem lehet több bevételt elérni, az államháztartási hiány lefaragása újabb és újabb megszorításokat tett szükségessé.

hvg.hu: És mivel az új kormány mindezt megörökölte, jött a merőben új megoldásokkal: a válságadóval és a nyugdíjpénzek átirányításával?

P. É.: Nem tudható, vajon a magyar kormány azáltal került-e a mai helyzetbe, hogy félreértette az IMF-fel való tárgyalások jelentőségét, vagy tudatosan választotta az idei 3,8, és a jövő évi 3 százalék alatti hiány betartásának vállalását. Mindenesetre ehhez két olyan pénzügyi forrást talált – a válságadót és a magánnyugdíj-pénztári befizetések átirányítását az állami nyugdíjalapba – amelyek enyhén szólva is nem konvencionálisak, de ettől praktikusan még eredményesek lehetnek.

Akármit is gondolunk erről a két lépésről, azt mindenképpen be kell látni, hogy alapjában véve egyik sem fékezi a gazdasági növekedést. Nem hiszem, hogy bármelyik bank vagy kereskedelmi lánc elhagyná Magyarországot a válságadó miatt, hiszen azért eddig elég jól jártak az itteni befektetésekkel, és különösen nem hiszem, hogy a válságadó visszavetné a nem oligopolisztikus piacon működő, exportorientált külföldi befektetéseket, hiszen ezeket az adó nem érinti. A magánnyugdíj-pénztári ügy már kockázatosabb, szerteágazó jellege miatt. Két dolgot le kell szögezni. Egyrészt, hogy a pályakezdők esetében az elmúlt mintegy másfél évtizedben a magánnyugdíj-pénztári tagság  nem szabad választás eredménye volt ugyan, de aki most bent akar maradni a magánnyugdíj-rendszerben, az ezt szerintem nyugodtan megteheti. Már csak azért is, mert – és ez a másik fontos szempont – a kormánynak a bennmaradókat mindenképpen kompenzálnia kell a befizetések elmaradt jóváírása miatt. Ez mindenki számára nehéz döntés lesz, mert eltekintve a kormány erőteljes ellenkampányától, nehéz eldönteni, hogy az állami nyugdíjrendszer vagy a nemzetközi tőkepiaci helyzettől való függés rejt-e magában nagyobb bizonytalanságot.

hvg.hu: Sok a bizonytalanság. Mennyire rizikós ön szerint a jelenlegi gazdaságpolitika?

P. É.: Meglehetősen kockázatos. Mint mondtam, a megoldások korántsem konvencionálisak, azt is mondhatnánk, hogy a közgazdasági főáram, a mainstream szerint nem állják meg a helyüket. Sok múlik azon, hogy a nemzetközi pénzpiaci szereplők és a külföldi befektetők végül is megbarátkoznak-e ezekkel a nem-konvencionális megoldásokkal. Ennek egyébként vannak jelei, ahogy ön is utalt rá, a német véleményformálók érdeklődéssel figyelik a magyar kísérlet kimenetelét. Az eredmény részben a szerencsén, részben a kormány gazdaságpolitikáján múlik. Ami a szerencsét illeti, csak remélni lehet, hogy a következő egy-két évben nem következik be újabb nemzetközi pénzpiaci összeomlás, amely először nyilván a legsebezhetőbb országokat találná el, és Magyarország most ilyen. Ami pedig a kormány gazdaságpolitikáját illeti, az alapvető kérdés az, hogy azt a két év haladékot, amelyet most a kormány ezekkel a nem-konvencionális eszközökkel teremtett magának, jól használja-e ki, és megteremti-e a fenntartható fiskális politika feltételeit.

hvg.hu: Egyre többen mondogatják, hogy az Alkotmánybíróság jogkörének megkurtítása a kormány szempontjából pragmatikus lépés, megelőző manőver, amellyel a jövő évi költségvetés összeomlását igyekszik megelőzni. Ön egyetért?

P. É.: A jelenlegi gazdaságpolitika szemmel láthatóan a növekedés ösztönzésével, azaz az államadósság „kinövésével” próbálkozik. Az adócsökkentésekkel ösztönzik a fogyasztást és a beruházásokat, és a kormány az ily módon elért beinduló gazdasági növekedéstől reméli, hogy a lefelé mutató spirál felfelé indul. Azaz több adóbevétel folyik be, amely egyre inkább fedezetet nyújt a kiadásokhoz, alacsony deficit mellett.

Elvileg lehetett volna más megoldást is választani: elérni, hogy az IMF és az Európai Unió, amely 2008-ban pénzügyi segítséget nyújtott a magyar gazdaságnak, egyezzen bele, hogy az idei és a jövő évi hiány 5-6 százalékot érjen el. Ehhez a magyar kormánynak minden érve meg lett volna, hiszen egyáltalán nem magától értetődő, hogy a sok sebből vérző magyar gazdaságnak kell az Európai Unió egyik legkisebb államháztartási deficitjét produkálni, miközben a régi tagországok 6-8-10 százalékos GDP-arányos hiánnyal él együtt, sőt, ez az arány néhány országban még ennél is kedvezőtlenebb. De ha nem megyünk ilyen messzire, hanem csupán a szomszédos Romániáig, akkor is azt láthatjuk: az idei hiány-előrejelzést folyamatosan emelték, most már 8 százalék felett vannak, amellyel szemben az Unió csak gyenge és formális kifogásokat emel, jobbára elfogadja.

hvg.hu: Visszatérve az Alkotmánybírósághoz, ha, mondjuk, elutasítja  a válságadókat és a magánnyugdíj-befizetések átirányítását, ezzel több százmilliárdos lyukat vágott volna a 2011-es költségvetésen.

P. É.: Kétségtelen, a 2011. évi költségvetés gyakorlatilag ezen a két tételen alapul. A kormány mintegy 350 milliárd forintot vár el a válságadóktól és 530 milliárd forintot tervez a magánnyugdíj-pénztárból átlépők áthozott portfóliójából. Ez összesen majdnem 900 milliárd forint, amely nélkül a jövő évi költségvetés nem működne. A kormány ezért is ragaszkodik ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket kivegye az Alkotmánybíróság hatásköréből. Én nem is emiatt aggódom elsősorban. Sokkal inkább aggaszt, hogy mi lesz, amikor már nem lesz sem válságadó, és a magánnyugdíj-pénztári átlépők pénze sem növeli az államháztartás bevételeit. Eközben a kormány további adócsökkentést tervez, a kvázi szuperbruttóról a bruttó bérek adóztatására való áttéréssel. (Már az interjú felvétele után derült ki, hogy a kormány 2012 után konzultációkat kezd az érdekeltekkel újabb extra adók kivetéséről, igaz, ezek a korábbinál szerényebbek lennének. A szerk.)

A nemzetgazdasági miniszter azt várja, hogy 2013-ig 400 ezer új munkahely létesül, és az ebből származó befizetések pótolják majd a kieső egyszeri bevételeket. Kétségeim vannak afelől, hogy ez alig három év alatt megvalósulhat. Az irány jó, mert a foglalkoztatást csak a részmunkaidősök arányának a növelésével lehet elérni, és e téren a kormány helyes lépést tett a részmunkaidő járulékterheinek a csökkentésével. Bizonyos, hogy nagyszámú új munkahelyeket csak az atipikus foglalkoztatás növelésével lehet elérni, nemcsak Magyarországon, hanem a világon bárhol. A német foglalkoztatási csoda, a magas foglalkoztatottsági ráta jórészt a részmunkaidősök bevonásán alapul. Ma azonban senki nem tudja megmondani, hogy a várhatóan felgyorsuló gazdasági növekedés és a részmunkaidősök preferálása mennyi új munkahelyet tud teremteni. Nagyon úgy tűnik, hogy ez önmagában nem fogja tudni megoldani a 2013 utáni költségvetési helyzetet. Ennek ugyanis párosulnia kell a kiadások további csökkentésével. A kulcskérdés tehát az, hogy a kormány eredményes lesz-e az állami kiadások csökkentését illetően. Ez elsősorban azon múlik, mennyire képes a gazdaságvezetés ellenállni a kormányzati lobbierőknek.

hvg.hu: A költségvetés kiadási oldalán  egyes szakértők nem látnak nagy elmozdulást. És hol maradnak a reformok?

P. É.: Pedig kellene látniuk: csak össze kellene hasonlítani a jövőre tervezett államháztartási kiadásokat az idei előzetes számokkal, és akkor látni lehet, hogy a tervek szerint a kiadások az idei 50,46 százalékról a GDP 48,69 százalékára csökkennek. Laikus számára ez kicsiny különbség, annak azonban, aki nyomon követte az elmúlt évek, évtizedek fiskális folyamatait, ez fontos üzenet. Meggyőződésem, hogy a magyar gazdaság közép- és hosszú távon csak akkor tud tartósan tisztességes növekedést elérni, ha az államháztartási kiadások legalábbis visszatérnek a 2000-es évek eleji 46 százalék körüli, sőt, akár annál valamivel alacsonyabb GDP-arányos szintre. Ha a kormány a következő években folytatja az állami kiadások visszafogásának a politikáját, akkor tartósan kiegyensúlyozott fiskális pozíciót tud elérni. Az elmúlt években a Kopint-Tárki folyamatosan ezt az álláspontot képviselte, és a nemzetközi tapasztalatok is ezt támasztják alá.

Ami a reformokat illeti, e téren alapvető különbség tapasztalható a szocialista-szabaddemokrata koalíció és a Fidesz kommunikációja között. Az előző kormány folyamatosan reformokról beszélt, miközben ezeknek csak a töredékét tudta megvalósítani. A Fidesz-kormány határozottan tartózkodik reformok említésétől, de azért szép csendben csökkenti az állami kiadásokat a GDP arányában, azaz „reformértékű” lépéseket tesz, ahogyan ezt az 1998-2002 közötti ciklusban is tette. Ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Végtére is mindegy, hogy egy bizonyos lépést minek nevezünk, a lényeg az, hogy hozzájárul-e a gazdasági növekedés megalapozásához, vagy sem.

hvg.hu: A kormányt döntései meghozatalánál eddig kevésbe érdekelte a gazdasági szereplők és az ellenzéki pártok véleménye. Vannak-e olyan jelek, amelyek az eddigi attitűd megváltozására utalnak?

P. É.: Válasszuk külön a gazdasági szereplőket és az ellenzéket. Ami az ellenzéki pártokat illeti, nem látok ilyen jeleket, de ezt már megszoktam Magyarországon. Nem emlékszem, hogy az előző kormány bármikor is megkérdezte volna az akkori ellenzéket, hogy az mit gondol, mondjuk, az egészségügyi reformról, vagy a 2006-ban bevezetett extraadókról vagy akár az azt megelőző fiskális politikáról. A kormányzás felelőssége a kormányé, és noha én bizonyára szívesebben élnék egy olyan országban, ahol a kormány és az ellenzék között harmonikusabb a kapcsolat, ezt Magyarországon még jó ideig nem várhatjuk.

A gazdasági szereplőkre vonatkozóan nem értek egyet a kérdésben rejlő állítással. Kétségtelen, hogy a kormány nem minden gazdasági szervezettel működik együtt, de számos, a gazdasági szereplőket tömörítő szervezettel jó kapcsolatot ápol. E téren nagyon szűk mezsgyén lehet haladni. Kétségtelen, fenn kell tartani azokat a feltételeket, amelyek ide vonzzák a külföldi tulajdonú vállalatokat. Ugyanakkor osztom azok álláspontját, akik szerint nem lehet eredményes a kizárólag a külföldi cégek jelenlétére alapozó gazdaságpolitika. A gazdaság erősen duális jellegét – nagyon körültekintően – fel kell oldani. Nem lehet cél, hogy a hazai kis- és középvállalati szektorba nyakló nélkül öntsük a pénzt, ám az is igaz, hogy sok olyan jobb sorsra érdemes hazai vállalat van, amely eddig megfelelő támogatás hiányában nem tudott érvényesülni.