Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Zsákbamacska alkotmánymódosítás
A modern alkotmányos demokráciák jószerivel nem ismerik azt az állapotot, amelyben a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom megegyezik egymással. Konszolidált és működni méltó demokráciákban ilyen helyzet azért nem jöhet létre, mert azt maga az alkotmány tiltja meg. Magyarország nem ilyen ország.
Az alkotmányozó, az alkotmánymódosító és a törvényhozó hatalom egy kézben való összpontosítása (együtt természetesen a végrehajtó hatalom birtoklásával) olyan probléma, amely alkotmányos jogállamban nem merül fel, mert éppen arra találták ki az alkotmányt, hogy ezt az egyébként általában kivételes szituációt a legfőbb jogi norma erejével egyszer és mindenkorra megakadályozza. Mivel a magyar alkotmány erre nem képes, nálunk nem jelent akadályt az alkotmány maga, vagyis az alaptörvény nem korlátként, hanem lehetőségként működik, ami felveti azt a kérdést, hogy ez esetben mi szükség van rá. Ráadásul az a kérdés is joggal felmerül, hogy a Magyar Köztársaságban létezik-e egyáltalán alkotmány, ha az ilyen nevű dokumentum nem tölti be azt a funkciót, amire egy alkotmányt létre szoktak hozni.
Az olyan alkotmányos jogállamokban, ahol egykamarás a törvényhozó testület, elképzelhetetlen, hogy egyetlen szavazással – bármilyen nagy többség álljon is a szándék mellett – módosítani lehessen az alkotmányt. Ha egy parlamenti minősített többsége alkotmányozásra adja a fejét, általában csak a ház feloszlása után kiírt új választásokkal létrejött új parlament fogadhatja el – ugyancsak nagy, minősített többséggel – azt a szöveget, amelyet az előző országgyűlés megszavazott. Ezáltal biztosítva van a néprészvétel az alkotmánymódosításban, hiszen a választók tisztában vannak azzal, hogy az egyes pártoknak mi az álláspontjuk az alaptörvény megváltoztatásának kérdésében, és ennek tudatában adják le voksukat. E megoldás ugyanakkor csak egyike a lehetséges „alkotmányos alkotmánymódosításoknak”, hiszen ahány ország, annyiféle eljárás, de egy törvényhozói többség – bármilyen nagy legyen is – egyedül nem alkotmányozhat, mert nem arra kapott felhatalmazást a választóktól.
Magyarországon ezzel szemben egy kétharmados országgyűlési többség valójában azt tehet az alkotmánnyal, amit nem szégyell. A magyar alkotmánynak eme sajátosságát már eddig is csak egy jelentős alkotmányrevízió lett volna képes megszüntetni, de ilyesmire az elmúlt húsz évben nem került sor. Éppen az alkotmánymódosítás jellegzetessége miatt a kérdés megoldásához egy nagy alkotmányozó többségre és egy kis belátásra lett volna szükség, e kettő együtt pedig a hátrahagyott két évtizedben nem állt rendelkezésre. 1994 és 1998 között az utóbbi hiányzott, az összes többi ciklusban pedig az előbbi is.
Alaptörvényünknek ezt az itt emlegetett problémáját – akármilyen furcsán hangzik is ez – „az alkotmány alkotmányellenességének”, vagy még inkább „alkotmányosság-ellenességének” lehetne nevezni (sic!). A megoldás csak úgy képzelhető el, hogy egy alkotmányozó többség megváltoztatja az alkotmánymódosító szabályt, vagyis az alkotmánynak a saját módosítására vonatkozó rendelkezéseit, és ezzel lemond arról, hogy ő maga vagy a mindenkori alkotmánymódosító többség kényére-kedvére módosíthassa az alaptörvényt.
Mindez azt jelenti, hogy az alkotmányozó többségnek önmagát és utódait egyaránt korlátoznia kell, amint abba a helyzetbe kerül, hogy ezt megteheti. Vagyis valódi funkciót kell adnia az alkotmánynak, mintegy eljátszva azt a szerepet, ami egy jogállamban magának az alkotmánynak van szánva. Hogy egy alkotmányozó többség ilyesmit tehessen, ahhoz előbb olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy az alkotmány sorsa rajta múljék, vagyis meg kell szereznie a szóban forgó többséget. Ha ez megvan, akkor azzal jócskán lehet javítani az alkotmányon, még mielőtt az alkotmánymódosító szabályok javítására sor kerülne.
Minden demokratikus parlamenti választáson – bárhol járjunk is a világban – a választók formálisan egy törvényhozó hatalmat választanak ugyan, de voltaképpen a végrehajtó hatalom, a kormány megbízatásáról döntenek, mert arra a kérdésre adnak választ, hogy ki kormányozzon. A mindenkori győztesek a kormányzásra kapnak mandátumot, de nem az alkotmányozásra.
Magyarországon azonban a legutóbbi választáson némileg más volt a helyzet. A győztesek olyan helyzetben veszik át a hatalmat, amelyben a választók határozott és erős kormányzást, nagyrészt új szabályok kialakítását várják tőlük. A körülmények azt mutatják, hogy a Fidesz helyesen értelmezi a választóktól kapott megbízatást, ha úgy ítéli meg, hogy az alaptörvényhez is hozzányúlhat.
Nem mintha a kampány során a Fidesz elárulta volna, hogy mit szándékozik tenni, ha kormányra kerül. Az elmúlt húsz évben sokat ígért, 2010-ben azonban szinte semmit, de annál többet fog megvalósítani. Azért járhatott el így, mert honfitársaink a választásokon azzal bízták meg, hogy azt tegye, amit csak akar. A magyar választópolgárok azt akarták, hogy a Fidesz akarjon valamit, és azt vigye is véghez.
Ezen a választáson a választó a Fideszen kívül valójában nem talált senki mást, aki a kormányzásra kellő erővel jelentkezett volna. A szocialisták nemcsak nem tudtak volna, de – még ha nem vallották is be – már nem is akartak igazán kormányozni; a szabad és a magyar demokraták lényegében megszűntek, mielőtt a választói felhatalmazásért elindulhattak volna; az új erők pedig, melyek másnak, vagy éppen jobbiknak nevezték magukat, még nem jelentkezhettek reális eséllyel azért a felhatalmazásért, amelyet még saját választóik is korainak tartottak volna. A választó ezen a választáson olyan választékot kapott, amelyből lényegében és voltaképpen – ha mindent figyelembe vett – csak egyféleképpen tudott választani, vagy sehogy.
A választók többsége úgy akarta, hogy a Fidesznek kétharmados többsége legyen az országgyűlésben, mert honfitársainknak elege lett abból, hogy húsz éve nincs olyan egységes és egyetlen erő, amely tudja, hogy mit akar a kétharmados törvényekkel, és amit akar, azt meg is valósíthatja. A választók természetesen nem tudhatták, hogy a Fidesz mit akar, de feltételezték, hogy a Fidesz talán tudja. Ezért a párt jól teszi – és egyébként ezt nem is kerülheti el –, ha álláspontját a legégetőbb kérdésekben hamarosan pontossá teszi. A választói bizalommal határozottan, de körültekintően, azaz felelősen élnie kell. Éppen ezzel szolgálja ki hatalmas szavazótáborának igényét, és a választásokon kifejezett egységes akaratát. Ráadásul egyelőre ez az érdekük azon polgártársainknak is, akik nem szavaztak, vagy nem a Fideszre szavaztak.
A magyar választók 2010-ben arról döntöttek, hogy legyen egy óriási parlamenti erő, amelyik dönt helyettük.
Azt kapták, amit akartak.
