Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Simor megy, Surányi jön?
Önmagában az, hogy a jegybank és a kormányzat relációjában vita, nézetkülönbség, értékütközés van, nem tragédia. Az MNB-elnök esetleges idő előtti távozásától sem dől össze a világ. Ha ez a sportszerűség keretein belül marad, ha bölcs, középutas önmérsékletet tanúsít mindkét oldal. A jegybank nem lehet pénzügyi elefántcsonttorony, de a mindenkori kormány segédhivatala, üzenőfüzete, szócsöve sem. Ahogy az ellenzék trónkövetelő hatalmi bástyájává se szabad válnia. Elsősorban nem az a lényeg, ki vezeti az MNB-t, hanem az, hogy érvényre jutnak-e a fenti alapelvek.
A választáson győztes leendő kormánypárt Simor András jegybankelnök elleni offenzívája nem sok újdonságot tartalmaz. Ugyanis az elmúlt húsz évben gyakorlatilag nem volt olyan ciklus, amikor a regnáló (vagy a hatalomba készülő) garnitúra ne került volna kisebb-nagyobb összeütközésbe az MNB aktuális csúcsvezetésével. 1991-ben, az Antall-kormány idején Surányi György, majd ’94-ben, a Horn-kormány beiktatását követően utódja, Bod Péter Ákos kényszerült távozásra a hatalom új gazdáinak bizalmatlansága miatt. Surányi a második jegybankelnöki ciklusát (1995-2001) már kitölthette, akárcsak a helyébe lépő Járai Zsigmond. De mindkettejüket heves politikai és gazdasági kritikák érték. Előbbit az első Orbán-kabinet, utóbbit a Medgyessy-és Gyurcsány-kormány és/vagy azok holdudvara részéről. Ezek ürügye, apropója sokféle lehetett, oka viszont szinte mindig ugyanaz: a kormány vádolja az MNB-elnököt, hogy nem lojális, szimpatizál az ellenzékkel, nyíltan vagy burkoltan összejátszik vele. Kétségbe vonja szakmai pártatlanságát.
A konfliktus egyrészt nyilvánvalóan abból származik, hogy a parlamenti ciklusok és a jegybankelnöki mandátum időben nem fedi le egymást. A kormányoknak ezért az elődök által kinevezett jegybankelnökkel kell együtt dolgozniuk. Másrészt az MNB közjogi státusza is lehetőséget ad a törvény eltérő értelmezésére. A jegybanktörvény ugyanis kimondja: a Magyar Nemzeti Bank „elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása. A Magyar Nemzeti Bank elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, monetáris politikai eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikáját.”
Vagyis, bár az MNB vezetőjét a mindenkori kormánytöbbség delegálja, a jegybank mégsem tekinthető szimpla kormányhivatalnak. Különálló, nagyfokú függetlenséggel, mozgástérrel bíró intézmény, amelynek a kormánypolitika szolgálata csak másodsorban célja. Logikus, hogy rendszeresen vita, nézeteltérés támad kormánypárt - MNB viszonylatban az elsődleges és másodlagos jegybanki feladat arányáról, mikéntjéről, hogyanjáról. Az is nyilvánvaló: ha kormányok elfogadják, hogy az MNB nem rendelődhet alá nekik, akkor a cserébe jogosan várják el tőle, hogy tartsa távol magát az ellenzéktől is.
Mindkét féle normasértésre akadt példa az elmúlt két évtizedben. Surányi György aláírta a szoclib kötődésű Demokratikus Charta belpolitikai nyilatkozatát, ami a jobboldali Antall-kormány szemében „hűtlenségének” bizonyítéka volt. (Surányit aztán ’95-ben a Horn-kormány visszahívásával „rehabilitálta”.) A jobbos kormányok viszont – az Antall-kabinet, majd az első Orbán-kormány – a balliberálisnak tartott Surányi utódjául nem független szakközgazdászt, hanem egyik miniszterüket kérték fel. A következmény ugyanaz volt. Az új kormányok rögvest azon gyanúperrel éltek, hogy az elődjeik által kinevezett, illetve az elődjükhöz húzó jegybankelnökök szabotálni fogják munkájukat. Valójában minden eddigi kormánypárt álszent volt e tekintetben. Ellenzékben a jegybanki függetlenségről papolt, hogy aztán kormányon magához közelálló személyeket jelöljön a bank élére. Ugyanis egy jegybankelnöknek nem elég függetlennek lenni, annak is kell látszani.
Hogy Simor Andrást aligha lephette meg a Fidesz támadása, azt nem csupán a fentiek indokolják. Offshore-fronton már tavaly nyáron lerohanni igyekezett Orbán pártja az MNB-elnököt. Ugyanakkor nyilvánvaló: ezzel csak formát öltött az ellentét, mely súlyos tartalmi – belpolitikai és gazdaságfilozófiai – nézeteltéréseket takar. A Simor menesztésére törekvő szándékok mögött aligha csupán a bankelnöki vagyonnal szembeni erkölcsi kifogások játszanak szerepet, hanem a politikai bizalmatlanság, illetve szakmai koncepció különbözősége is.
Vegyük ezeket sorra. Igaz-e, hogy Simor az előző hatalmat (ki)szolgálta, tehát az újnak csak gáncsoskodna? Kétségtelen, s nehezen vitatható: Simor András eszmei-ideológiai tekintetben inkább sorolható az előző időszak kormányzásának neoliberális-szociálliberális gyűjtőáramlatához. De hogy szervilisen nekik játszott volna, az tényszerűen nem igaz. Ez bebizonyosodott például akkor, amikor a baloldal, az MSZP tavaly nyáron hevesen nekiesett. „A konvergenciatanács működése idején a jegybankelnök jóban volt Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, a kormány azonban röviddel később rájött, hogy törököt fogott Simor Andrással.” Ugyanis „az MNB első embere határozott konzervatív pénzpolitikai nézeteket vall, emiatt nem hajtotta végre azokat a könnyítéseket, amelyeket a kabinet elvárt tőle az utóbbi időszakban. (…) A jó viszony később annyira megromlott, hogy Simor András 2008. februárban még lemondásra is felszólította Gyurcsány Ferencet, ezzel az áruló szerepébe kényszerült. Balról tehát semmiképp sem ő a legideálisabb személy a nemzeti bank élén” – nyilatkozta a Gyurcsány-kormány iránti pozitív elfogultsággal aligha vádolható Csaba László.
Ami a szakmai kifogásokat illeti, a jegybank nyílt közgazdaságtani bírálatát Surányi György végezte el. Akinek fenti cikkét Orbán Viktor a nagyközönség figyelmébe ajánlotta. Rögtön bele is ültetve sokak fejébe ama prekoncepciót, hogy a Simor elleni hadjárat tulajdonképpen Surányi György visszatérését (s harmadik jegybankelnökségét) készíti elő. Nem lévén szakmabeli, tartózkodnék attól, hogy belemenjek Surányi MNB-bírálatának részleteibe. Pláne, hogy ezt nálam e téren szakszerűbb elemző már megtette. Hogy az MNB hibázott-e (s ha igen, akkor miben és mekkorát) az objektív vizsgálat dolga. Viszont ugyanolyan hiba lenne Surányit ezentúl a jobboldal bábjának tekinteni, mint Simort a baloldal előtti kritikátlan hajbókolással megvádolni.
Ha a Fidesz arra számít, hogy Surányi könnyebben „beidomítható” lesz, s alárendeli önmagát a politikai kívánalmaknak, akkor nagyot téved. Surányi még a fentebb hivatkozott írásában is leszögezi: „Igaz, hogy a magyar államadósság szintje lényegesen magasabb, mint a többi régiós országé ami persze egyáltalán nem kedvező, de például még mindig kisebb, mint az eurózóna tagországainak átlaga. Az is tény, hogy a devizahitelek állománya magas, noha a kelet-közép-európai régióban nem mondható egyedülállónak. Ezeknél azonban sokkal mélyebb sérülékenységet okozott és okoz az évtizedek alatt, és kiváltképp az 1995 és 2001 közötti jelentős javulás után újra felhalmozott külső egyensúlyhiány. Az igazi veszély, az igazi korlát minden gazdaságpolitika számára a nagy külső egyensúlyhiány, a külföldi megtakarításoktól, a nemzetközi pénz- és tőkepiacoktól való aránytalanul nagymértékű függőség.”
Vagyis egyértelműen jelezte: neki legfőbb szamárvezető és zsinórmérték a Bokros-csomag időszakára, valamint az Orbán-kormány első három évére jellemző, a felelőtlen költekezéstől, eladósodástól óvakodó szemlélet. Nem véletlen, hogy a 2001-es évvel húzza meg a cezúrát. Az év tavaszán köszönt el a jegybanktól, s utóda, Járai Zsigmond nyilván más, kevésbé szigorú tekintettel méregette a kormányzati gazdaságpolitikát. Tény, 2001 nyarától a korábbi költségvetési fegyelem rohamos puhulásnak indult. (A függetlenségre törekvésnek persze ára van: 2000 nyarától Surányi folyamatosan kérte a jobboldali kormánytól a forintkonvertibilitáshoz szükséges döntéseket: a csúszó leértékelés beszüntetését, az árfolyamsáv-szélesítést. Amit neki nem engedtek, azt Járainak megengedték. Hetekkel az új jegybankelnök beiktatása után bevezették a konvertibilitást. Ennek sikerét nyilván nem akarták a jobbról támadott Surányinak még részben sem átengedni.)
Jelen pillanatban háromféle kimenetele lehet a Fidesz-MNB meccsnek. Az első: valahogyan kiegyeznek Simorral, tehát a helyén marad. Ez lényegében megnyugtatná a rendhagyó személyi változástól ideges pénzpiacot, ugyanakkor Orbán 2013-ban ettől még vígan jelölhet új elnököt. (Ami ráadásul olyan előnnyel is szolgálna, hogy egy esetleges 2014-es Fidesz-vereség után a jobboldal választottjaként az MNB élére kerülő új jegybankelnök végig egy szocialista kormány ellensúlya lehetne.)
Második forgatókönyv Surányi (vagy egy másik, hozzá hasonlóan szuverén, karizmatikus bankár) kinevezése Simor idő előtti menesztése után. Ám az MNB törvényvédett vezetőjének törvénymódosítással (vagy akár alkotmány-kiigazítással) való elmozdítása minősített többséggel jogszerűen is levezényelhető ugyan, de, legalábbis átmenetileg, piaci nyugtalanságot kelthet. Ráadásul egy Surányi-típusú ember nyilván csak akkor fogja elvállalni, ha jelölői nem próbálják jogosítványait megnyirbálva a kormány marionettfigurájává tenni.
Surányi Fidesz általi kinevezésének legnagyobb rizikója egyértelműen politikai természetű. A jobbos törzsbázis idegenkedve (mi több, ellenségesen) fogadná őt. Ugyanezen tömeg viszont lelkesen üdvözölné a párt valamely emblematikus gazdaságpolitikai káderét az MNB élén. Csakhogy a jegybank kormányfüggőségének ilyenfajta erősödése nemcsak az országra nézve járhatna káros mellékhatásokkal (pl. nemzetközi bírálatok), de a Fideszre is visszaüthet. Ha a kormánypárttól relatíve független ember ül a jegybankelnöki székben, akkor az ország pénzügyi helyzetéréért viselt felelősség megoszlik. Téves döntések, nem kívánt piaci reakciók ráfoghatók-átháríthatók a hatalommal civakodó MNB-vezetésre. Ha viszont eme vezetés a kormány (pláne egy kétharmados végrehajtó hatalom) szürkén lojális árnyéka, akkor erre nincs mód. Ezért a harmadik verziónál az előző kettő bármelyike jobb lehet. Országnak, kormánynak, ellenzéknek egyaránt.
