A huszadik század nem is volt olyan rövid, mint ahogy azt a híres kommunista történész, Eric Hobsbawm állította. Bár sokáig úgy tűnt, mégsem 1917-től, a szovjet rendszer megszületésétől, 1990-ig, a kommunista eszme kimúlásáig tartott, hanem egészen 2008-ig. A 2008-ban kibontakozó bizalmi, hitel és pénzügyi, valamint gazdasági válságot a társadalom mélystruktúráiban végbement változások okozzák, amelyek együttes felbukkanása drámai erővel jelzi egy új korszak nyitányát, az új évszázad beköszöntét.

Feltűnő és nemcsak Magyarországra jellemző, hogy a már évek óta mindannyiunk által észlelt válságjelek elemzésére első körben mindenekelőtt a közgazdászok vállalkoztak. Azok a közgazdászok, akik évtizedek óta, nálunk 1968-tól, abban a hitben ringatták magukat, és sikeresen elhitették másokkal is, hogy a közgazdaságtan egzakt tudomány, ami sokkal közelebb áll a természettudományokhoz, mint a „lila ködöket kergető” társadalomtudományokhoz. Észre sem vették, hogy legjelesebbjeik, természettudós kollegáikhoz hasonlóan, mindig hangsúlyozták: tudományterületük határai bizonytalanok, megállapításaik pedig csak visszavonásukig érvényesek.

A kevésbé széles látókörű szakértők többsége egy olyan, néhány tucat angol kifejezésből táplálkozó szakzsargont alakított ki, amelyet ha kellő számú adattal, számsorral és grafikonnal turbósított, képes volt a szakszerűség, a tudományosság, sőt a tévedhetetlenség látszatát kelteni. Ezzel a spéci nyelvvel magyarázták egyre újabb elméleteiket, például a pénzpiacok önszabályozó képességének tökéletes működéséről, vagy a privatizáció mindenhatóságáról, az állam visszavonulásának, illetve visszaszorításának szükségességéről, stb. amelyekkel egyet nem érteni, amelyekkel szemben fenntartásokat megfogalmazni, ékes bizonyítéka volt a kétkedők felkészületlenségének, vagyis tudatlanságának.

Pökhendi magabiztossággal tálalták fel a világnak innovatív pénzügyi termékeiket, bonyolultnál bonyolultabb befektetési formáikat, amelyek közül nem egynek száz oldalt meghaladó mellékletekben definiálták a részleteit, és amelyeket senki nem érthetett igazán, de amelyekért nem lelkesedni, azonnal „a klubból” való kitaszítást vonta maga után. Mindemellett azt a látszatot keltették, hogy a gazdasági folyamatok olyan egzakt faktoroktól függnek, amelyeket minden további nélkül tervezni lehet. Különös ellenmondás ez. Miközben a szocialista tervgazdaságok 1990-re látványosan összeomlottak, a közgazdászok jelentős része továbbra is a tervezhetőség mindenhatóságára esküszik.

Akik eddig kiválónak minősítették azokat a hitelintézeteket, bankokat, befektetési formákat, amelyek kártyavárként dőltek össze 2008 őszén, ugyan úgy osztályoznak tovább, mintha mi sem történt volna. Akik a 2008-as terveket készítették, akik további hitelvállalásra ösztönöztek milliókat, akik a különböző, mára lufinak bizonyult befektetési formák megbízhatóságára esküdöztek, most azt magyarázzák, miért volt előre látható a pénzpiaci összeomlás, és közben a 2009-es év tervszámainak újabb és újabb módosításain dolgoznak. Úgy tesznek, mintha nem lettek volna részesei annak a hatalmas piramisjátéknak, amelyet évek óta, egyre nagyobb kockázattal, az egyre nagyobb haszon érdekében játszottak és játszattak velünk.

Ugyanazok az elemzők, ugyanazok a közgazdász guruk, akik tegnapig a nyakló nélküli privatizáció egyedüli üdvös voltáról papoltak nekünk, akik a neofiták nevetséges túlbuzgalmával tettek nap mint nap hitet a kisebb, illetve még kisebb állam üdvtana mellett, ma ugyanolyan hévvel, és természetesen kritikát, kétkedést nem tűrőn követelik az állami beavatkozást, a bankok, biztosítótársaságok államosítását. A recept mindenhol hasonló. Állami segítség a pénzintézeteknek, a bajba jutott iparágaknak. Mindezt arra az illúzióra alapozva teszik, hogy ahogy eddig is, úgy a jövőben is kézben tarthatják a folyamatokat. És mi, akik ehhez az ördögi játszmához a pénzt adjuk, megrettenve és a végletekig elbizonytalanodva, továbbra is elfogadjuk magyarázataikat, és elhisszük nekik, hogy tudják, merre van előre.

„Csak semmi ideológia! Gyakorlati megközelítésekre van szükség!” fejezte be előadását az egyik legtekintélyesebb szakértő, Lámfalussy Sándor, az euró atyja, amikor összefoglalta a kibontakozó válsággal kapcsolatos teendőket. (Bankárképző, 20008. november 25.) Előzőleg azt ecsetelte, hogy az elmúlt évtizedekben úgy a monetáris, mint a pénzügy illetve gazdaságpolitika területén nagyon sok rossz intézkedésre került sor, mert túl sok intézményre róttak túlméretezett feladatokat, túl sok vezetőt hoztak folyamatosan döntési kényszerbe, akiknek ezért nem volt lehetőségük a közép- illetve hosszú távú hatások mérlegelésére. Szerinte szigorúbb ellenőrzésre, és pontosabb szabályozásra van szükség.

Szerintem pedig több ideológiára. Több gondolkodásra. Szélesebb látókörre. És ami a legfontosabb: sokkal több szerénységre. Egyértelműen látható ugyanis, hogy lefagyott a rendszer, mégpedig világszerte. Ilyenkor pedig software frissítésre van szükség. Először meg kell értenünk, mi, és miért történik velünk, és csak ha már értjük a mélyben zajló folyamatokat, akkor szabad a megoldásokon gondolkodnunk. Vagyis: először fel kell állítanunk a diagnózist, és csak aztán következhet a szükséges terápia meghatározása.

Most akkor, mekkora államra van szükség? Mi lesz az állami beavatkozások következménye? Ha az állam beszáll az adófizetők pénzével egyes bankok, iparágak finanszírozásába, milyen döntési kompetenciákat kap, és azokkal hogyan él? És főleg meddig? Amíg a cégek, bankok újra talpra állnak? Vagy hosszú távon? Miért gondolják, gondoljuk, hogy az eddig kárhoztatott állam most hirtelen jobb tulajdonos lesz, mint a magántulajdonosok voltak? Kié lesz a haszon és milyen arányban? Kik képviselik az államot a különböző vállalatoknál? Ki ellenőrzi őket? Hogy működnek majd a vegyes tulajdonú cégek? Kiknek lesznek újra privatizálva? Pénzügyi befektetőknek? Külföldi vállalatoknak? Stratégiai befektetőknek? Mi lesz a szerepe a piacnak az állami illetve magántulajdonon alapuló vegyes gazdaságokban?

Mindezekkel a problémákkal a kizárólag piacgazdasági múlttal rendelkező országok csak most szembesülnek. Mi azonban már kellő tapasztalatot gyűjtöttünk úgy a magántulajdon államosítása, mint az állami tulajdon privatizálása terén. Ezért a tudásért többször is súlyos árat fizettünk. Próbáljuk most okosan felhasználni ezeket. Ne tűrjük el tehát, hogy a saját gazdaságukat szakadékba kormányzó Mr. Brown, vagy Mr. Sárközy, illetve a többi eurokrata szabjon a számunkra irányt. Ők talán többet tudnak a tulajdonváltásról nálunk? Ők talán jobban gazdálkodtak nálunk? Az ő jólétük, szociális ellátórendszerük talán nem rendült meg? És ami a legfontosabb: ők értik mi zajlik körülöttünk? Az általuk szorgalmazott intézkedések vajon kifelé vezetnek e bennünket a válságból, vagy inkább tovább mélyítik azt?

Az elméleti megközelítéstől, vagyis az „ideologizálástól” való idegenkedés oka, hogy az elmúlt évszázad a nagy, átfogó ideológiák kora volt. A kommunizmus belátható időn belül megvalósíthatónak ígérte a tökéletes, osztálynélküli társadalmat, és ennek érdekében minden eszközt, egész társadalmi osztályok, embermilliók kiirtását is megengedhetőnek tartotta. A fajtisztaság mítoszától vezérelt nácik pedig úgy gondolták, joguk van egész népeket megsemmisíteni azért, hogy az általuk arra egyedül méltónak ítélt árja faj zavartalanul uralkodhasson. Ezek a kizárólagosságra törekvő, agresszív világmagyarázatok végsőkig lebutított formában próbáltak az élet nagy kérdéseire, a társadalom mozgásaira reagálni. Valójában valláspótlékok voltak, és a hagyományos egyházakhoz hasonló érzelmi elkötelezettségeken alapuló identitásokat kínáltak. Híveik ugyanakkor földi istenekért, vagy más szóval, vezérekért rajongtak, istenítették őket.

E kísérletek kudarca után általánossá vált a kiábrándultság: divatba jött a pragmatizmus, a cinizmus és általánossá vált a nihilizmus.

Csak azért, mert a fajelméletre illetve osztályelméletre alapozott világmagyarázatok csúfosan leszerepeltek, még nem mondhatunk le arról, hogy gondolkodjunk. Tudnunk kell, hogy a válságok és az összeomlások ugyanolyan természetes velejárói a történelemnek, mint a haladás és a gyarapodás időszakai. Meg kell tehát értenünk, hogy miért kerültünk ilyen súlyos helyzetbe.

A gazdaság és a politika hitelvesztése, az iránta táplált bizalom elszivárgása, annak a több mint száz éve, kisebb-nagyobb intenzitással folytatott gyakorlatnak a következménye, amely az utolsó évtizedekben hihetetlen intenzitással ásott alá minden szellemi és erkölcsi tekintélyt, és helyettesítette be azt a pénzzel, a gazdagsággal, újabban a sikerességgel, a „sztárrá” válással. Ezzel párhuzamosan egyre jobban lenézték a szellemi erőfeszítést, teljesítményt. Megsemmisült az egyházak, az intézmények, a közszereplők, a szellem, a gazdaság, a politika és a közélet szereplőinek a tekintélye, és nem maradtak intaktak az általánosan elfogadottnak számító értékek és mértékek sem. Ennek nyomán uralkodóvá vált a bizalmatlanság, minden megkérdőjeleződött, bizonytalanná, végső soron pedig működésképtelenné vált.

Nem maradt, mert nem maradhatott következmények nélkül, hogy a huszadik században a modern ember úgy gondolta, jogában áll az államot, az erkölcsi és a családi viszonyokat, a tulajdont, és minden mást, egyre újabb és újabb elvek, ötletek mentén átalakítania. A kereszténység és az istenhit is az útjában állt. Nem értették meg, mennyivel fontosabb megőrizni és működőképessé tenni azt, ami jó és értékes, mint álmokat szőni a tökéletes megvalósíthatóságáról. Álmaikért milliók életét áldozták fel. Személyes ambícióik kielégítése céljából semmibe vették kulturális örökségünket, évezredes értékrendünket. Most pedig, amikor nagy a baj és szinte teljes a tanácstalanság, hasztalan keresünk támaszt.

A kultúra értékvesztése tehát az ok, az eddigi politika és a gazdaság összeomlása pedig a következmény.