Fiatalok és rendőrök konfrontációja Athénban. Elegük van © AP

„Ha pénzed és hatalmad van, akkor azt csinálsz, amit akarsz, itt ez az emberek érzése. Ha pénzed van, akkor bármiben ártatlan vagy” – mondja egy athéni –hangsúlyozottan nem anarchista – joghallgató a BBC News -nak a több mint egy hete tartó zavargásokról, amelyek azután robbantak ki, hogy egy rendőr tisztázatlan körülmények között lelőtt egy 15 éves fiút a város anarchisták által uralt egyik központi negyedében. Az athéni rendőrség kezd kifogyni a könnygázgránátokból, 4600-at lőttek ki belőlük.

A harcos anarchisták „égjen a Parlament” kiáltásokkal szétverik Athén központját, minderre pedig jönnek még az egyébként békésen tüntető kommunisták is, akik a gazdasági válság hatásai, a jobbközép kormány politikája ellen tiltakoznak. Mint a joghallgató mondja: sokan együttéreznek ugyanis a tüntetőkkel, mert „egység van a gazdagok és a hatalmasok ellen, az emberek teljesen elveszítették a bizalmukat a rendőrségben és bármilyen kormányban”. Ennek megtapasztalására egyébként elég Athénban fiatalokkal beszélgetni, vagy elmenni a fővárosnak abba a negyedébe, ahol az anarchisták „uralkodnak”, ahol a rendőrségi autók megtámadása (a drogkereskedelem mellett) rendszeres esti szórakozás.

Mindez a demokrácia hazájában, egy olyan országban, amely évtizedekkel maga mögött hagyta a diktatúrát, az uniós támogatási politika nagy haszonélvezője volt a 80-as és a 90-es években, amely stabil, viszonylagos jómódban él, na és ne felejtsük el, hogy van egy gyönyörű tengere, ami nyugtatólag hathat még az anarchistákra is. Valakiknek valami nagyon elpattant arrafelé, és ezért nem ártana vigyázó szemünket Athénre vetni.

A zavargások ugyanis alapjában véve nem azért törtek ki, mert egy fiút lelőtt a rendőrség (akkor nagyon hamar le tudták volna csillapítani), ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. A görögöknek már régóta elegük van a saját demokráciájukból, az anarchizmus szédületes terjedése a fiatalok között erre bizonyíték, mindennek oka pedig elsősorban az, hogy a '70-es évek óta, lassan negyven éve, a politikusoknak és a hatalmi elitnek nem sikerült bebizonyítania, hogy a demokrácia prosperitást, kiegyensúlyozott növekedést, társadalmi békét, jogállamot, jog előtti egyenlőséget hoz, sőt, sikerült mindezt tételesen megcáfolniuk a saját polgáraik előtt. Görögország, mint a számokból is látszik, kicsit előttünk jár, de azt kell mondanunk, nem sokkal. Az ottani demokrácia nagyon is hasonlít ahhoz, amit mi itt Magyarországon kezdünk kialakítani magunknak. Budapest az athéni úton halad. Melyek ennek a „demokráciának” a jellemzői?

Elsősorban is az intézményesült korrupció, amelyben az átlagpolgárok úgy érzik, fölösleges is már a nyilvánossággal vagy jogállami eszközökkel küzdeni ellene, kezdik végleg elfogadni, hogy pénz és kapcsolatok nélkül nem lehet semmire sem jutni. Görögország a Transparency International korrupcióérzékelési rangsorában az 57-dik, nálunk 10-zel rosszabb helyen áll, és ugyanúgy, ahogyan Magyarországon, az értékelés nem javul, sőt, romlik. Épp a tüntetések előtti hetekben újabb ingatlanpanama borzolja a kedélyeket, amelyben a gyanú szerint a kormány néhány minisztere is sáros. A tengerészeti miniszter már le is mondott, kiderült ugyanis, hogy nagyon vidám módon a felesége volt a közjegyzője a vitatott ügyletnek. A korrupció ellen már nem is küzdenek, cinkos összekacsintás van közalkalmazottak, politikusok és polgárok között: a fizetések a közszférában gyászosak, a közalkalmazottak ilyen ügyletek olajozásával keresik meg a mellékest, az emberek pedig ahol tudják, megkerülik az adót.

A második az adókerülésből és a korrupcióból következő rettenetesen rossz kormányzás. Jobb- és baloldal egyaránt a régi görög paradoxon („minden krétai hazudik”) szerint „krétai”, akiknek akkor sem hihetünk, ha hazudnak, de akkor sem, ha éppen azt állítják, igazat mondanak. Nem is hisznek nekik, sőt, nem is figyelnek már arra, mit akarnak. Az egyetemek, kórházak, egészében a közszféra és a nyugdíjrendszer alapos reformra szorul, a hatékonyabb és erősebb állam erősítené a versenyképességet, a takarékosabb és kevésbé agyonszabályozott állam lélegzethez juttatná a gazdaságot, de nincs államférfiúi, politikai bátorság szembenézni az emberekkel és elmagyarázni mindezt, megígérni, hogy a hatalom ezentúl tisztességes, nincs több lopás, cserébe viszont újra kellene gombolni az ország kabátját, ami fenn és lenn is áldozatokkal jár. Athénban is ingyen van a leves (persze csak a politikusi szólamokban), ez nagyon sokaknak kényelmes, erre épültek üzleti modellek, szokások, amelyek megtörése kétségtelenül nehéz. Így viszont az értelmesebbje, az ambiciózusabbja elhagyja az országot, és „nyugaton” keres munkát.

Minderre pedig most jön a válság. Eddig – főleg a feketegazdaságra épülő turizmusnak köszönhetően – a korrupt és rossz gazdasági modell megváltoztatása nélkül is kényelmes növekedést élvezett Görögország. A növekedést segítette az is, hogy sikerült behazudniuk magukat az eurózónába az induláskor (emlékezetes módon behasalták a táblázatokba a maastrichti követelményeknek megfelelő adatokat), hogy sikerült olimpiát rendezniük (majdnem rájuk omlott a projekt), az utóbbi években fellendülés volt a hajóépítési iparban, a pénzbőség segítette a turizmust is. Ezek a tényezők pedig elfedték azt, hogy a görög gazdaság igazából – az állam szerepe miatt – nem versenyképes. Most, a válság idején kínzóan láthatóvá válik ennek a modellnek a tarthatatlansága.

Görögországra tehát elsősorban nem azért kell figyelnünk, mert a mostani zavargásokhoz kísértetiesen hasonló napokban volt részünk Budapesten 2006 őszén (azoknak az eseményeknek a pontos okai, szereplői és forgatókönyvei ugyanis máig tisztázatlanok, és könnyen elképzelhető, igazuk lehet azoknak, akik szerint egyáltalán nem spontán felkelésről volt szó).

Athén éppen a jövő miatt lehet intő példa a hatalmon és az ellenzékben lévő uraknak és hölgyeknek, mert valami nagyon hasonlót láthatunk ismét Budapest utcáin, ha az események (korrupció, a hatalom iránti teljes bizalomvesztés, a tarthatatlan magyar gazdasági modell) így pörögnek tovább, a válság következményei és félelmei pedig felfokozzák a hangulatot. És persze, ha a szereplők, a Fidesszel és az MSZP-vel, a gazdasági és a médiaelittel az élen nem korrigálnak. A magyar történelem ugyanis azt mutatja: errefelé kevésszer indul meg a nép, de ha igen, akkor abban nincs köszönet.

Mózer András
(a szerző további írásai itt olvashatók)