Strabag-botrány, avagy minden(ki)nek ára van
Folytatódik a pártfinanszírozási szappanopera. A bécsi Profil úgy véli, a Strabag, amikor magyarországi megrendelésekről volt szó, biztosra ment: kifizetőhelyei szorgalmasan ügyködtek, és a a magyar hatalom (és ellenzék) informális házipénztárai időben megkapták a kialkudott összegeket. Persze az ügy valamennyi „találatot kapott” érintettje hevesen cáfol.. Ugyanakkor tény: az országházi pártok a jogszerű 386 milliós plafon többszörösét fordítják kampányra.
A das Profit leleplező cikke.Lábon megvették a magyar kormányzati embereket? |
Ha igazak az újsághírek, úgy a Strabag meglehetősen dörzsölt játékos. Pénzt csúsztat kormányköröknek (melyek az infrastrukturális beruházásokról határoznak), de – szájának betömésével - a Fideszt is kompromittálja. Ezzel aztán zsebre vágta szinte a teljes politikai elitet. Ilyenkor jön az obligát magyarázat. Hogy a pártok aluldotáltak, így kiszolgáltatottak a gaz nagytőkének. Fenti diagnózis terápiás javallata annyi, hogy növelni kell a választási pénzkeretet. Ha csak ennyiről lenne szó, az sem lenne fáklyásmenet. Megszorítások idején a politika üzemelési költségalapjának gyarapítása népszerűségi öngyilkosság.
Tetejébe a dolog korántsem efféle szimpla probléma. Hanem ördögi kör, melyből az állami pártbevételek emelése önmagában aligha jelent szabadulást. Először is: a demokratikus politika fenntartási gondjai nem a vékonypénzű, szegény országok jellemzői, hanem világjelenség. Olyan több évszázados népuralmakban is gondot okoz, mint az USA, Franciaország vagy Nagy-Britannia. Ugyanis a pluralista, versengő uralmi szisztéma igencsak drága mulatság.
Az elitista-tradicionális parlamentarizmussal szemben a modern tömegdemokrácia nem az ország kisebbségét alkotó művelt, jómódú, iskolázott cenzusos polgárság kegyeinek elnyeréséért száll ringbe, hanem milliók (akár tíz-vagy százmilliós népesség) szavazatáért. Hogy mindenkihez eljussunk, ahhoz már nem elég a hírlaptudósítás, kortesgyűlés vagy országházi beszéd. Óriásplakát, gépkocsi-karavános turné, rádió-és tévéhirdetés kell hozzá. Na és persze profin felépített honlapok, sms-özön, a jelölt nevét/arcát tartalmazó golyóstollak, kulcstartók, zászlócskák, pólók, matricák. A támogatások begyűjtésére fogadásokat és bálokat kell tartani. A több száz fős kampánystáb bére, elszállásolása, utaztatása szintén horribilis összeg.
Emellett a pártok hasonlóan működnek az államhoz. Túlbürokratizáltak, pazarlóak, nagy bennük az ötödik kerék. Működik a kontraszelekció, a protekció, az egyéni pecsenyék köztűzön való sütögetése. A fekete kampánypénzek számottevő hányada be sem kerül a rendszerbe. Ellopják a bonyolító háttéremberek. Hisz törvénytelen pénzről úgyse lehet őket elszámoltatni.
Ennek dacára változatlanul szükséges leleplezni a politika üzemanyagának titkos csővezetékeit. Főleg, mivel ez rendkívül előnytelen üzlet a költségvetésnek. Merthogy egy pár százmilliós hozzájárulásért is többmilliárdos állami megrendeléssel kell fizetni. Ha mondjuk az Állami Számvevőszéknek nemcsak ellenőrzési-javaslattételi, de nyomozati jogköre is lenne, az biztos visszafogottságra intené a politikusainkat. Hogy bármennyire csábító a degeszre tömött házipénztár, nem éri meg a büntetőeljárást. Természetesen ez se szüntetné meg, hanem reálisan egy optimumszintre nyomná le a korrupciót. Ami – társadalmi szimptómaként – volt, van és lesz. Csak nem mindegy, mekkora. Maradéktalan eltűnésére számítani populista illúzió, kiterjedtségébe beletörődni azonban cinkosság.