Lengyel László: Csapdában a magyar újpolgár
A magyar újpolgár áll a budapesti vagy M7-es dugóban. Jövedelmei előre elköltve. A növekedéshez nagyobb teljesítmény kellene, de eddigi szellemi és tőkebefektetései ezt nem alapozták meg. Az individuális előrejutás megnehezült. Közösségi teljesítményre, együttműködésre lenne szükség. Megállapodásokra. De milyen nyelven, milyen intézményes keretek között? Kiben bízhatna, ha magában se bízik? Se előre, se hátra.
Lengyel László © Marton Szilvia |
A ’68-as reformra és a hetvenes évek tragikus, eladósító gazdaságpolitikájára alapozott első magyar fogyasztói társadalom, a kádári fogyasztói közösség, a koraszülött jóléti állam válsága végül a rendszerváltásba torkollt. Az 1995-96-os Bokros-csomag megalapozta, és az ezredforduló után, Orbán, Medgyessy, Gyurcsány elhibázott gazdaságpolitikái megteremtették az új fogyasztói társadalmat. Először Orbán „magyar keynesianizmusa” adta ki a millenniumi jelszót: fogyasszatok! Majd a jóléti rendszerváltás száz napjai, 212 pontos programjai tették hozzá a magukét: fogyasszatok! Meg is teremtették a magyar újpolgárt, akinek életstratégiájában az állam szolgáltatásainak minél szélesebb igénybevétele, e szolgáltatások ellentételezésének kerülése, az állami és európai fejlesztések kikövetelése és használata, és ezeknek, mint természetes járandóságoknak a befogadása éppenúgy benne van, mint a megtakarítás nélküli jövedelem és fogyasztás maximalizálása. Természetadta korrupció. Hazai baromfiudvar, nemzeti kárálással. Provincia az „élenjáró” fogyasztói technikával.
Dehogy akarja ez az újpolgár teljesítményével lehajrázni szomszédjait, utolérni a magasabb teljesítményt nyújtókat – fogyasztásával szeretne föléjük kerülni: házával, autójával, utazásaival. Fogyasztói fölényével igyekszik lehagyni a szlovák, a román, a szlovén, a horvát fogyasztói közösségeket. Sérelmi nacionalisták az egyik oldalon: a magyar vagyok nem turista-trikós, Nagy-Magyarország-matricás, Székely himnuszt sírva éneklő sikertelenek. Életforma-nacionalisták a másikon: az Audit lízingelő, Pomázon kétszintes házat, vagy etyeki „mediterrán” lakóparkban lakást hitelből vevő, „munkás Józsikat és a műkörmösöket” egyaránt megvetéssel irányító, a kelet-európaiakat alacsonyabb fogyasztásukért lenéző, a végrehajtó elől bujdosó sikeresek. Ők aztán hol egyeznek, hol ellenkeznek egymással a társadalmi, a gazdasági és a politikai élet forgószínpadán.
Kétszer ment egymással szembe a magyar fogyasztói közösség és a szellemi elit: először a hetvenes években, majd az ezredforduló után. Az első, kádári fogyasztói társadalomban, a forint-nacionalista homo kadaricus az ellen-reform, a koraszülött jóléti állam, a kettős gazdaság és az értelmiség-ellenesség szülötte, aki gúnyolódott az élhetetlen diplomásokon. A kritikai értelmiségiek – szociológusok, filozófusok, közgazdászok, történészek -, szívből gyűlölték a hetvenes éveket, a kádári aranykort és figyelmeztettek az eladósodásra támaszkodó fogyasztás következményeire. Éppen kritikai vizsgálataikra és nyelvezetükre épült a nyolcvanas évek reformműhelye, amikor a kádári fogyasztói társadalom az ezüstkorba hanyatlott, majd vaskorszakába bukott.
A millenáris, önmagába szerelmes, fogyasztói közösség ugyancsak ellen-reformban és elit-ellenesen született, ám ezúttal nem jelent meg egy új, társadalomkritikus értelmiségi nemzedék, nem születtek meg a kritikai tanulmányok, az új, élő nyelv. Az újmagyar, én hazudok neked, te hazudsz nekem, ő hazudik nekünk, mi hazudunk magunknak, ti hazudtok mindenkinek, ők hazudnak egymásnak, nyelvén beszélünk. A második fogyasztói társadalmi kísérlet megbicsaklott. A magyar újpolgárnak egész korábbi stratégiáját, életformáját kellene felülvizsgálnia.
Hankiss Elemér társadalmi csapdájában vergődünk. Egymás mellett az aki-bírja-marja és az ahogy-esik-úgy-pottyan ország. Öregedő impotens és erőszakoskodó kamasz politikák. Jó hely. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.