Obama-karikatúra."Igen, nekünk menni fog"

Lassan csúcsfokozatba kapcsol a tengerentúli kampánygépezet. Az Egyesült Államok elnökválasztási mérkőzésének legtalányosabb figurája a demokrata Barack Obama. Ő – párton belüli ellenlábasával, Hillary Clintonnal és republikánus kihívójával, McCain szenátorral szemben – fellépése előtt gyakorlatilag ismeretlen volt a külföldi újságolvasóknak. Viszont mostanra gyakorlatilag afféle politikai messiássá avanzsált a republikánus kurzust leváltani akaró szavazók előtt.

Idehaza reális lehetőség, hogy néhány hónap múltán előrehozott választások lesznek, amennyiben az egypártivá redukálódott Gyurcsány-kabinet nem képes összehozni a parlamenti többséget. Akik változást kívánnak, jórészt a Fidesz-elnök iránti várakozásaikba sűrítik bele reményeiket. Közös vonás, hogy a felfokozott várakozások jegyében folyik a politikai csata. Ami a választás megnyerését nyilván könnyíti a szóban forgó politikusnak. Csakhogy az utána jövő racionális kormányzást iszonyúan megnehezíti. Ugyanis a tökéletességig feltupírozott képnek gyakorlatilag lehetetlen megfelelni. Így megvan a veszélye a későbbi csalódásnak és kiábrándulásnak. További rokonság Amerika és Magyarország vonatkozásában, hogy mindkét ország hitelességi krízissel küzd. Olyan persze minden országban rendszeresen előfordul, hogy a regnáló vezetés ebben-abban hazudik. De hogy a „tettes” – á la Fletó - mindezt önmaga vallja be, és a beismerés dacára is hatalmon maradjon, jóval ritkább. Ezalatt az USA-ban fény derült rá: az iraki beavatkozás ürügye – a tömegpusztító eszközök léte – nemigen áll meg a lábán. Tetejébe a konfliktus rövid- és középtávon megnyerhetetlennek néz ki. Ráadásul háború idején valamennyi demokratikus kormány ellenzéke – jogosan vagy sem – arra gyanakszik, a hatalom félretájékoztatja a polgárokat. Válságidőszakokban a nép nagy része legyűrhetetlen igényt érez a politikai csodadoktorok iránt. Akik egy csapásra megoldják a gondokat – lehetőleg úgy, hogy ne fájjon. Hatalomba igyekvő politikus – amennyiben nyerni akar – kénytelen a fenti választói attitűdöt kihasználni.

Valószínűleg sok igazság lehet benne, amikor a mindenkori ellenzék leleplezi a regnáló vezetés hiteltelenségét, gazdaság- és társadalompolitikai baklövéseit. Mindezzel nincs is gond, ez a dolga A probléma ott jön, mikor a választói többséggel elhitetik: a bajok egy karizmatikus csettintéssel (s főleg: áldozathozatal és lemondás nélkül) helyrehozhatóak. Obamában a mezei hívek szinte vallásos áhítattal bíznak.

Ez a spirituális „kampányeksztázis” amúgy nemcsak az ő támogatóit jellemzi, de vitathatatlanul az afroamerikai jelölt tudta ezt legjobban kihasználni. Lássuk be, fura lenne, ha az ember a házhoz kihívott szerelőt, kisiparost arról faggatná: hisz-e istenben, s ha igen, melyikben is? Merthogy a tévékészülék vagy a kapuzár javításához aligha szükséges az illetőt felekezetileg lekáderezni. De a politikában – főleg Amerikában – ez nem így van. Nemcsak az induló közember szakmai kvalitásai (beszéd- és gesztuskészség, iskolázottság, politikai rutin stb.) mérvadóak. Legalább annyira esik latba, hogy jó keresztény-e. Ami legtöbbször protestánst jelent. Bár a kisebbségek megnyerése érdekében mind gyakrabban jelölnek katolikus, zsidó, netán muszlim személyt, az szinte elképzelhetetlen, hogy pl. egy szenátor- vagy kormányzójelölt ateista vagy akár csak vallásilag közömbös legyen.

Nemrég a Kisalföld napilap riportot közölt a választási lázban égő Államokról az ott dolgozó-tanuló hazánkfiai megkérdezésével. Az egyik megszólaltatott találó diagnózisa szerint „ahhoz, hogy elnökjelölt lehessen valaki, normális családi környezet, istenfélés és erős nemzeti érzelmek kellenek. A hit kérdése náluk központi jelentőségű. Ezekben sincs különbség demokrata vagy republikánus jelölt között.” Mivel az USA-ban létező, szabadpiacra alapozott társadalomfilozófiát a demokraták sem kívánják lényegesen felülvizsgálni, a hangsúly inkább a szimbólumpolitizálásra tevődik. Ebben pedig a vallási tradíciókon nyugvó ottani jobboldal mindig ügyesebb. A demokraták a II. világháború befejezése óta csak úgy tudtak győzni, ha olyanféle nagyformátumú karizmatikus személyiségeket dobtak be, mint Kennedy, Carter vagy Clinton. Akik – programvita vagy kultúrharc helyett – egyéniségük varázsával szívták át a voksokat. Obama se tehet egyebet. A jelöltek párharcában fontos elem lesz, melyiküknek nagyobb a spirituális vonzása, számos választónál pedig sokat nyom a latba, melyikük a buzgóbb hívő. Mindez magyarázza az Obama körül kialakított „messiásimázst”.

Hazánk – az USA látszólagos ellentéteként – szekuláris társadalom, ahol a vallásos meggyőződés gyengébb faktor, mint odaát. De afféle istenpótlék gyanánt létezik az „evilági bigottság” politikai hitvilága. Amely irreális elvárásokat, kívánalmakat fogalmaz meg az éppen feljövő belpolitikai üstökös irányába. Mivel ezek alapból teljesíthetetlenek (vagy éppen felelőtlen beváltásuk okozta a jelenlegi áldatlan szituációt is) a valóság óhatatlanul illúzióromboló lesz. „Vezér nélkül győztes csata nincsen /A népnek élén ő a hit.-/ a fegyver s védelem./ Vele a Magyar Népre/ a JOBB világ is eljő./ Neve nem jelent mást:/ VIKTOR-y, a győzelem” – idézett strófák egy polgári körös hírlevélből származnak. Ami pontosan jelzi, hogy sok pártszimpatizáns részéről milyen kritikátlan – időnként groteszk vagy döbbenetes formát öltő – rajongás övezi Orbánt.

A Fidesz elnöke aligha vonható felelősségre túlbuzgó vagy talpnyaló híveinek a Szabad Nép Rákosi-dicsőítő költeményeit idéző ömlengései miatt. Ugyanakkor való igaz, hogy a törzsbázisra jellemző hangulat átterjedhet a szimpla protestszavazókra is. Ami nem az ellenoldalra, hanem magára Orbánra jelent veszélyt. Amennyiben nyer, fáradságos munkának bizonyulhat lehűteni az izzó hőfokra szított kedélyeket. Vlagyimir Tyendrjakov idézzük: „Mi voltunk a győztesek, és nincs érzékenyebb ember, mint a győztes. Aki győzött, már hogyne lenne önelégült. Aki önelégült, az tele van ellenséges gyanakvással: vajon érdemeinek megfelelően fogadják-e?” Evidencia, hogy a diadalt szintúgy nehéz méltósággal fogadni, akár a kudarcot. Tegyük hozzá: a Fidesz (akár az USA-ban a demokraták) nyolc – de minimum hat – szűk esztendő után térhet vissza a csúcsra. Márpedig kiéhezett személynél a legrosszabb dolog, ha ételhez jutván, mohón falni kezd. Javallott hát az önmérséklet.

Minden tapasztalat azt igazolja: lakosságunk politikai aktivitása szalmaláng-jellegű. Korteshajrában őrületes lángon ég, de aztán – letargiába visszasüllyedve – a tűz hamar kialszik. Nemcsak minálunk. Fent hivatkozott cikkből idézve „különösebben nem politizálnak az USA-ban az emberek. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nem igazán érzik a markáns különbséget a két nagy párt (Demokrata Párt és a Republikánus Párt) között. Ezzel együtt viszont fontos nekik a választás szentsége, tehát, hogy élj a jogoddal, és menj el szavazni”. Ott is megvan tehát a felfogás, amely a cédula urnába dobásával letudottnak véli a demokráciát. Csakhogy ezen aktus nem bír mágikus hatással. A választás a társadalom politikai tudatossága, a döntésekért való jótállása és felelősségvállalása nélkül üres aktus csupán. Ezért követi gyakran a választási eufóriát gyötrő másnaposság. Nem az a fő gond, amikor valakit hívei messiásnak tartanak. Hanem az, ha ő maga is elhiszi a dolgot. A szavazatmaximálásra való koncentrálás idején hasznos fejben tartani, a békét még a háborúnál is nehezebb megnyerni.

Papp László Tamás