Az ingyenes elitképzés végnapjai?
Az oktatási tárca törekvésének, hogy megszüntesse a szegregációt, „járulékos” következménye az „ingyenes elitgimnáziumok” eltűnése lesz. Mindez elsősorban az alsó középosztály és értelmiségi családok gyerekeit sújtja – állítja a publicista.
Pedagógiai közhely, hogy a felnövekvő nemzedékek képzésében és nevelésében a különböző szintek összekapcsolódnak: kizárólag egyik vagy másik átalakítása alig javítja az esélyegyenlőséget. Már az óvodában előnybe kerülnek azok a gyerekek, akik a családjukból kommunikációs képességet, nyitottságot, koncentrálásra való készséget hoznak magukkal, az elemi iskolából pedig a legjobb óvodások profitálnak a legtöbbet. A középiskola közvetlenül és közvetetten is szelektál a tanulók közül. A legjobb tanulóknak van esélye arra, hogy bejussanak a legkiválóbb egyetemek és főiskolák államilag támogatott helyeire, a végzettek elhelyezkedésében pedig az összes, addig felhalmozott előny és kapcsolat játszik döntő szerepet. Ez a képlet igaz az ingyenes és a fizetős képzésre egyaránt, sőt az utóbbi, ha lehet, bizonyos értelemben még igazságtalanabb, mint az előbbi. És az egyenlőtlenségen csak keveset javít, ha különféle ösztöndíjakkal hozzásegítjük a szegény családból származó, de tehetséges fiatalokat, hogy a legjobbakkal együtt végezzék a tanulmányaikat.
A Magyarországon 2002 tavaszán hatalomra jutott pártkoalícióban a liberálisok vették a kezükbe az oktatásügy irányítását, akik szívügyüknek tekintették a kisebbséghez tartozó és a hátrányos helyzetű tanulók iskolai integrációját. Bár 2006-tól az oktatási tárca élére a szocialista Hiller István került, elődjéhez hasonlóan ő is minden eszközzel igyekszik megakadályozni a „spontán szegregációt”. Ezért az általános és középiskolákban lényegében felszámolják az ingyenes elitképzést, még akkor is, ha ezt a célt nyíltan senki sem fogalmazza meg. Úgy vélem azonban, hogy ez a törekvés több kárral jár majd, mint amennyi hasznot hoz, és hozzájárul az egész magyar oktatási rendszer színvonalának lezüllesztéséhez.
Bár általában kockázatos egyéni benyomásokból társadalmi érvényű tapasztalatokat levonni, mégis röviden elmondom, milyen tapasztalatokat szereztem két gyermekem eddigi iskolai pályafutása során. Leányom, aki most tizenhét éves, egy elit alapítványi iskolába járt öt évig, onnan vittem át egy „ingyenes” egyetemi gyakorlógimnáziumba, amelynek tanulói általában igen jól szerepelnek az országos tanulmányi versenyeken. Az itt végzettek többsége emelt színtű érettségit tesz, bejut az egyetemekre és a főiskolákra. Ugyanide hoztam át tizenegy éves fiamat is, a sikeresen letett, kifejezetten nehéz felvételi vizsga után, abban a reményben, hogy a nyolcosztályos gimnáziumban a lehető legtöbbet tanulhat.
2007 szeptemberében a tanévnyitón megismerkedtem a fiam új osztálytársaival, de mert az átkérő lapot bevittem régi, belvárosi iskolájába, pillantást vetettem azokra a tanulókra, illetve a szüleikre is, akiket az előző négy évben nem láttam. Két kisebbség számának növekedésére figyeltem fel: az ázsiai (kínai és vietnami) és a cigány származású gyerekekére. Leányomnak egyetlen vietnami osztálytársa van, akit teljes mértékben befogadtak időközben zárttá vált közösségükbe. Hasonlóképpen a fiam is egy kínai gyerekkel járt az általánosba négy évig. Ugyanakkor cigány osztálytársa – legalábbis tudomásom szerint, hiszen nem vizsgálódtam közelebbről – egyik gyermekemnek sem volt. Az „ingyenes” elitgimnáziumban – azért használom idézőjelben a jelzőt, mert a leányommal szerzett tapasztalatok megmutatták, hogy csak az osztálykirándulásokra, könyvekre és egyéb tanulmányi segédeszközökre minden évben több mint százezer forint megy el – a fiamnak most már hat ázsiai osztálytársa van, viszont cigány (legjobb tudomásom szerint) most sincs. Ugyanakkor régi általános iskolájában, a tanévnyitón már jelentős számban tűntek fel más kerületekből és körzetekből érkezett cigány szülők, gyerekeikkel együtt, és ahogy a tanároktól megtudtam, néhányan a fiam régi osztályában az eltávozottak helyére ülnek.
A személyesen is megtapasztalt tendenciát általánosítva úgy lehetne összefoglalni, hogy az oktatási kormányzat a lehető legszűkebbre akarja vonni azoknak az állami, illetve önkormányzati fenntartású általános és középiskoláknak a körét, amelyek magas felvételi követelményeket támasztanak, és erre való hivatkozással távol tartják a gyengébb képességű és kevésbé felkészült, gyakran cigány származású tanulókat. Az értelmiségi szülők ez ellen úgy védekeznek, hogy amíg lehet, megkeresik az oktatási rendszerben még meglévő kiskapukat, kihasználják a szabad iskolaválasztás ma még fennálló jogát. Ha romlik az oktatás színvonala, vagy ennek megvan az esélye, rögtön máshová viszik a gyerekeiket. Lényegében ezt tettem én is, igaz öntudatlanul, hiszen nem sejtettem a bekövetkező változásokat abban a belvárosi iskolában, ahonnan elhoztam a fiamat. Szívügyem romák esélyegyenlősége és integrációja, és sok mindennek vagyok nevezhető, de xenofóbnak semmiképp sem. Nincs kifogásom az ázsiai gyerekek ellen, hiszen a lányom vietnami osztálytársa is mintaszerűen tanul – gondolom, a fiam hat kínai osztálytársa sem teljesít majd rosszabbul. Természetesen ugyanilyen szívesen láttam volna cigány gyerekeket is, amennyiben előzőleg letették volna a felvételit, ugyanolyan feltételekkel, mint a többiek.
Úgy tűnik, az oktatási kormányzatnak az álláspontja, hogy az „ingyenes”, tehát tandíjmentes középiskolákban igyekszik megakadályozni a tanulók „teljesítményközpontú” felvételi vizsgák alapján történő kiválogatását. Ezt burkolt szegregációnak tekinti, mivel a legszegényebbek, köztük a cigány származású tanulók, hátránnyal versenyeznek a helyekért a középosztály törekvő csemetéivel. A politikusok a válogatás jogát csak a fizetős, alapítványi középiskoláknak adnák meg, ahová a gazdag szülők elvihetik a gyermekeiket. Hát nem igazságos? Aki azt akarja, hogy a gyermeke tehetsége szárnyaljon, fizessen érte, aki viszont „ingyen” képzést akar, ossza meg azt a legszegényebbekkel, illetve a cigányokkal.
Csakhogy itt is egy doktriner teóriával van dolgunk, amely azon a téves eszmén alapul, hogy az alapítványi középiskoláknál nincs jobb, hiszen ezek a korszerű oktatási az eszközök terén (lásd a digitális tábla divatját!) óriási előnyben vannak még az „ingyenes” elitképző iskolákhoz képest is. Kár, hogy mind a liberálisok, mind pedig a szocialisták elfelejtik, az iskola nemcsak az oktatás, hanem a nevelés intézménye is. Az alapítványi iskolákban uralkodó vagyoni egyenlőtlenségek, és a nagy összegű tandíjaktól nem független, viszonylag alacsony követelmények negatív irányban befolyásolják a tanulók személyiségének alakulását. Soha nem végeztek hiteles felmérést a középiskolások kábítószer fogyasztásáról, de úgy vélem, hogy azok az alapítványi középiskolák, ahová a magyar „újgazdagok” egy része járatja a gyermekét, ezen a téren megelőzik az „ingyenes” elitgimnáziumokat. Abban a alapítványi iskolában, ahová a lányom járt, és ahonnan elhoztam, a „legdivatosabb” felsősök a téli szünetben a déli tengereken vakációztak, és már méregdrága kokaint is kipróbálták, legalább is ezzel dicsekedtek…
Az „ingyenes” elitgimnáziumokban keményen kell tanulni, évről-évre vizsgákon kell helytállni ahhoz, hogy a tanulók eljussanak az érettségiig. Ezek az iskolák az utóbbi évtizedekben (már a hatvanas évektől kezdve!) „alsó középosztály” családjai számára a felfelé irányuló mobilitás csatornáit jelentették, olyan fiatalokat képeztek, akik szerencsés esetben versenyre kelhettek a gazdasági és pártelit, a happy few ifjú tagjaival is. Az oktatási kormányzat, amikor az „esélyegyenlőség” nevében hozzákezdett az „ingyenes” elitképzők színvonalának lerontásához, valójában lefelé nivellálja az egész magyar oktatási rendszert, aminek súlyos következményei lesznek.