Kormánypártjaink ezt persze hevesen cáfolják, mondván, a betegek nem fognak érezni semmit a változásból, legfeljebb a szolgáltatások javulását. Végül is részben mindkét oldalnak igaza van, de teljesen egyiknek se. Merthogy a tudatosan alultervezett állami kórházbüdzsékkel szemben az üzleti biztosítók eleve piaci díjtételekkel számolnának. Ezért – így vagy úgy – egy profitérdekelt ágazatban hosszú távon névlegesen is drágább lesz a gyógyulás. A Fidesz aggályai ennyiben valósak. De Gyurcsány (illetve az SZDSZ) védekezése ettől még helytálló. Bár nem úgy, ahogy szeretnék. A páciensek ugyanis tényleg nem fogják sokként megélni a piacosítást. Ugyanis a társadalombiztosítási kínálat mostanig is vagyoni helyzet alapján differenciálódott. Különbség a jelenlegi és új modell viszonylatában csupán annyi, hogy az eddigi burkolt, sutyiban működő „pénzügyi egészségcenzus” nyílttá válik. Ami – mint lent kifejtjük – nem feltétlenül rossz. Nemrég két jó hírű egészségügyi szakközgazdász is bírálta a folyamatban, kidolgozás alatt lévő reformot. Igaz, eltérő alapállásból. A korábbi SZDSZ-tanácsadó Peter Pažitný, a Fico által nyirbálandónak ítélt szlovák modell atyja szabadpiaci alapon bírálta az etatista-üzleti koalíciós hibridet. Rékassy Balázs, a GKI egészségügy-kutatója viszont a biztosítós verseny mellékhatásaira figyelmeztet. Érveik megérik a publicisztikai szintű misét. De előbb némi hátratekintés.

Pártállami tb-skizo
Induljunk a kezdetektől: mikor a Rákosi-korszakban államosították a privát betegpénztárakat, akkor lett a hazai egészségügy mind súlyosabb „gyermekbetegsége” a skizofrénia. Tehát, hogy az elvileg nonprofittá tett ágazat papíron és valóságban létező helyzete kettévált. Hivatalosan a szocialista társadalombiztosításnál igazságosabb a világon nincs. Létezett egy központi betegirányítás, amely minden páciensnek törvényileg garantálta az egyenlő bánásmódot. Tervgazdaságilag elosztották, hogy minden betegre ugyannyi odafigyelés jusson. Formálisan a mezei kórházlakó nem befolyásolhatta illetéktelenül, hogy milyen kezelésben részesüljön. Valóságban azonban, ha a beléptünk egy rendelő, kórterem ajtaján, rögvest a szürkegazdaság és a feketepiac közti homályzónában találtuk magunkat. Csúszópénz – vagy kapcsolati tőke, „szocialista összeköttetés” – révén a beteg feltornászhatta magát a várólistán, jobban felszerelt kórházba mehetett ahelyett, ahová az orvos eredetileg utalta. Megfelelően kibélelt borítékkal az is elintézhető volt, hogy emberünket ne a tanársegéd, hanem a főorvos operálja. Így a megfelelően pénzes (vagy befolyásos) állampolgár extra szolgáltatásokat „vásárolhatott” önmagának – akkor is, ha a többletráfordítás orvosszakmailag indokolatlan volt. Hisz az ily módon premizált osztályvezető aligha utasította vissza a kenőpénzt, úgy nyugtatván a beteget „Nem kellek önnek én, ilyen rutinműtétre a beosztottam is megteszi.”

Emiatt viszont gyakran megeshetett, hogy a súlyosabb, de „tejelni” képtelen betegnek csak a lista alja és az alorvos jutott. Állampárti vívmány lett az a képtelenség, hogy a – papírforma szerint túlvezérelt, überkontrollált – rendszerben a fizető paciensnek olyan „szabadsága” volt, amely sehol a világon. Nem a kórházi igazgatás (vagy a társadalombiztosítás) hanem a pénzes beteg mondta meg, melyik intézményben, ki és mikor operálja. (Effajta abszurditás a legliberalizáltabb szisztémában sincs. Ott a beteg magánbiztosítót választhat, de azt már nem ő mondja meg, hogy ki, hol, mikor gyógykezelje. Hanem – a biztosítóval egyeztetve – orvosi alapon a kórházi szakmenedzsment. Ha elégedetlen, biztosítót válthat.) A fentírt korrupció oka az volt, hogy a szocializmus tőkeszegény hiánygazdaságában az egészségügy bérvonzatát és működési költségkeretét alultervezték. Ennek kompenzációja volt a hálapénz. Lényegében ma is ugyanez a toldozott-foldozott rendszer szuperál, egyre csapnivalóbban. Azzal, hogy az utolsókat rúgja, mindenki tisztába jött. Kérdés inkább az, mi lépjen a helyébe.

Változatok egy témára
A nyáron elfogadott kormánypárti változatot a Fidesz amiatt söpörné le, hogy túl piacpárti. Peter Pažitný viszont azért, mert nem eléggé az. Sokan kritizálták a megszületett vegyes konstrukciót, de a legtalálóbb odamondás az övé. „Olyan lesz, mintha önmagunkkal sakkoznánk.” – jegyzi meg a Hírszerzőben idézett dolgozata annak kapcsán, hogy az állam az összes rivalizáló biztosítónak társtulajdonosa lesz. „Az állam mint többségi tulajdonos hozzáfér az egészségbiztosítási pénztárak adataihoz, így befolyásolni tudják egymás működését…A társaság állami képviselője ugyanis valószínűleg ismerni fogja a többi pénztár stratégiáját. A kérdés: felhasználja ezt a szavazásnál, és a másik társaság érdekei ellen fog szavazni, vagy úgy tesz, mintha nem ismerné a versenytársak stratégiáját? Mivel ugyanaz a tulajdonosi kör, ezért…az is elképzelhető, hogy nem alakul ki valódi versenyhelyzet, mely a több-biztosítós egészségügyi rendszer alapja. Egy másik paradox helyzetet eredményezhet az, ha az egyik pénztár csődközeli helyzetbe kerül. Ekkor ugyanis felvetődik a kérdés, hogy alaptőke-emeléssel megmenti-e az állam a társaságot? Ha igen, akkor tulajdonképpen előnyösebb helyzetbe jut a megmentett pénztár a többihez képest.” – summázza a Hírszerző Pažitný tanulmányát. Való igaz, a tény, hogy az állam önmaga konkurenciája szeretne lenni, bekódolja a fejlődési rendellenességeket. A tisztán piaci alapú változat működőképesebb, korszerűbb, versenypártibb lehetne.

Csakhogy a szabadpiaci forgatókönyv előnyeiről sokat beszélő politikusok (és szakértőik) kevés szót ejtenek a liberalizált társadalombiztosítás „mellékhatásairól.” A politikai haszonelv szempontjából hallgatásuk logikus. Az egyéni öngondoskodásra való hajlandóságot feltételező rendszer „alapból” is meglehetősen népszerűtlen a paternalizmushoz szokott lakosságnál. Hát még amennyiben a fonákjáról is tudomást szereznének. Csakhogy a népet populista mákonytól szabadítani akaró liberálisoknak tilos lenne a régi illúziók helyén újakat kelteni. Márpedig attól, hogy a tb-járulékot átkereszteljük biztosítási díjra, a gyógyítás nem lesz olcsóbb. Ellenkezőleg. A tőkeerős világcégek megjelenésének köszönhetően elérhetőek lehetnek olyan terápiák, melyeket a csődhatárig jutott állam nem (vagy csak részben) finanszírozott. Az egészségügy hatékonyabban üzemel majd, de a produktivitásnak ára lesz. Ha a szükséges terhek emeléséhez a kormány (politikai okokból) nem járul hozzá, akkor a hálapénz „kiegészítő biztosítás” fedőnéven legalizálódik. Vagyis a magánpénztárak kínálta alapcsomag igénybe vevője nagyjából ugyanannyit kap, mint jelenleg egy olyan beteg, aki nem kellőképp hálás. Finoman szólva: nem túl színvonalas ellátást. Így a polgár az új rendszerben ugyanúgy rákényszerül, hogy többletfizetéssel vásároljon bónusz szolgáltatásokat. (Ugyanakkor tisztázásra vár, az ilyen rendszerből kirostálódó fizetésképtelenek helyett az állam rászorultsági elven mit finanszíroz.) A tulajdonosi szemlélet megjelenése, a pazarlás visszafogása, a gyors (így olcsóbb) preventív beavatkozások preferálása hosszú távon számos előnyt jelenthet a betegeknek. Ám demagógia lenne olyat sugallni, hogy ezek már néhány hónappal (egy-két évvel) a bevezetés után jelentkezhetnek.  

Viszont a Rékassy Balázs által a bukóágra került posztkádári tb-kassza helyére lépő biztosítók alternatívájaként vázolt felvetés is csak a kérdőjeleket gyarapítja, és a szkepszist növeli. A szakértő úgy véli, a magánbiztosítók „sokat költenek adminisztrációra: az ING-nél minden száz befolyt forintból legalább tíz-tizenöt forint jutott erre a célra. Ha az alap egészségügyi ellátási csomag szintjén megjelennek nálunk a magánbiztosítók, várható, hogy ellenőröket, orvosszakértőket vesznek fel, kontroll mechanizmusokat alkalmaznak majd, nehogy az orvosok falhoz állítsák őket.

A reklámköltségeiket is figyelembe véve, nem lesznek feltétlenül jobb gazdái az egészségbiztosítási járulékoknak, mint az erre szakosodott állami szervezet.” Gyakori érv a köztulajdonú biztosítóintézetnek papíron a magánszektornál alacsonyabb „rezsije”. (Hisz a kifogásnak nyilván akkor van értelme, ha a közfinanszírozás működése olcsóbb.) Igen ám, de a hivatalos számokban nincsenek ott a közös ló túrós háta miatti pazarlás, korrupció pluszköltségei. S azokat is beszámítva már aligha funkcionál takarékosabban. Mi több, sokkal drágább. Rékassy ellenjavaslata – ne biztosítók, hanem ellátásszervező orvosi menedzsmentközösségek vezényeljék le a reformot – kicsit maliciózus grimaszt csalt az arcunkra.

Úgy tűnik, orvosaink egy része is úgy véli, a privatizációban a legrosszabb: kimaradni belőle. Vagyis az egészségügyi szakma a magánérdekeltséget csak akkor ellenzi, ha abból őt kihagyják, ha nem ő oszthatja a lapokat. (Mert hát ez valamiféle „üzemeltetési szövetkezet” lenne. Ahol nyilván a tagok se járnának pénzügyileg rosszul.) Ugyanakkor az idézett szakértő se zárja ki eme – szakmai menedzsmentjogon alapuló – rendszerből a nagytőkét. Amire már csak azért is szükség lenne, (tesszük hozzá), mert orvosaink nemigen tudnának mellényzsebből összedobni annyi pénzt, amennyi a fejlődéshez (előbb pedig az életben maradáshoz) kellene. Ha viszont egy cég valahova tetemes összeget invesztál, ott beleszólást is követel. Vagyis hogy nagyrészt ő dirigáljon. Akkor pedig ugyanott vagyunk, az üzleti szempont primátusánál. Olyan megoldásra viszont, hogy kizárólag másodhegedűs és csendestárs lehet (tehát a zenészt ő fizeti, de a muzsikát nem rendelhet tőle), épelméjű befektető aligha vevő. Főleg egy ilyen pénzügyileg gyengélkedő országban. 

Összegezvén, felelős elemző aligha mondhat egyebet: a regnáló ellátórendszer tarthatatlan, az azt nemsokára felváltó reformszülemény pedig – bármi is legyen - rövidtávon jórészt vért, verejtéket, könnyeket (jobb minőségért névleg is több pénzkiadást) jelent, gyümölcseit évtized(ek) múltán szüretel(het)jük le.               

Papp László Tamás