© HVG

A bibi csak az, hogy Prodi a balközép jelöltjeként szeretné megszerezni a miniszterelnöki posztot, amit most Silvio Berlusconi, a jobboldal vezéralakja birtokol - s aki mellett, legalábbis elméletileg, a jobboldali-kereszténydemokrata Kohlnak illett volna kampányolnia. Már amennyiben csak és kizárólag az szabja meg a politikai szimpátiát és szolidaritást, hogy aki a mi oldalunkon van (mármint ideológiailag), az feltétlenül jó barát, a másik oldal meg abcúg! Ez a szekértábor-gondolkodás - ami végső soron elvezethet "az ellenségem ellensége a barátom" zsákutcájáig - a jelek szerint korántsem általános az európai politikában. Kohl példája arról tanúskodik, hogy van valamiféle minimum, amit nem lehet nagyhangú jelszavakkal, sajátos demokráciaértelmezéssel megsérteni. Mint teszi ezt Berlusconi.

Merthogy nem attól lesz európai egy párt, hogy hány üdvözletet tud bevasalni, vagy hány prominens "testvérpárti" politikust tud a maga testi valójában győzelmi trófeaként felmutatni. Ebből a szempontból másodlagos, hogy Angela Merkel elment-e a Fidesz múlt heti kampánykongresszusára, vagy csupán videoüzenetet küldött. (Mondjuk a személyesen megjelent Hans-Gert Pöttering, az Európai Néppárt EU-parlamenti frakciójának vezetője is többet segített volna, ha frakciója élén a közelmúltban nem járul hozzá az uniós szolgáltatási irányelvek felvizezéséhez, s ezzel az új tagországok, köztük Magyarország vállalkozóinak hátrányosabb helyzetbe hozásához.) Sokkal inkább az számít, hogy az a politikai szellem és stílus, amit egyebek között az új német kancellárnő képvisel, meg tud-e jelenni a magyarországi közéletben.

Például az a világkép s a politikai versenyről alkotott azon felfogás, ami Merkel beiktatási beszédéből rajzolódott ki. Nehéz helyzetben lett volna az a szinkrontolmács, akinek az jut feladatul, hogy fordítsa magyarra. Pedig a kereszténydemokrata politikusnő világosan, tagoltan beszélt, s bár kétségkívül voltak és vannak olyanok, akiknek még szokniuk kell a háború utáni Németország nyolcadik kormányfője szopránját elődje baritonja után, a megértéssel semmi baj nem volt.

Mármint németül.

De ugye a jó tolmács nemcsak gépiesen átülteti a szavakat egyik nyelvről a másikra, hanem kulturálisan, a fogadó nyelv szélesebb közege által definiált környezetben kell érthetővé, elfogadhatóvá tennie az elmondottakat. Na, itt már rögtön a beszéd elején egy kis baj lett volna. Az történt ugyanis, hogy Angela Merkel az ország helyzetét, a teendőket felvázolva visszanyúlt egy kicsit a történelemben. Egy korábbi elődjét idézte, aki a hatvanas évek végén a "Több demokráciát!" jelszó vállalására bátorította honfitársait - mint az idők során kiderült, sikerrel. Az akkor még csak nyugatnémet társadalom sok mindenben megújult, belül is, kifelé is. "Mi most merészeljünk több szabadságot!" - biztatta elődje szavainak parafrázisával a jelenben szükséges reformok bátrabb végrehajtására a képviselőket Merkel, s bár a nevet nem mondta ki, mindenki tudta, Willy Brandt volt az, akit példaképnek hozott fel.

Hohó kérem, de hiszen ez a Brandt tősgyökeres baloldali volt, egy szociálliberális kormány fejeként mondta az idézett szavakat, Merkel viszont jobboldali, a szó szoros értelmében született kereszténydemokrata, szóval biztos, hogy éppen egy szocira hivatkozik?

Rendben, az a bizonyos Brandt-beszéd rég volt, tán igaz se volt, az egykori szociáldemokrata pártelnök-kancellár, a Szocialista Internacionálé volt elnöke már nem él, legenda csupán. Ám a mai kereszténydemokrata kormányfő mondott mást is. Akkor, amikor rátért a konkrét tennivalók elemzésére: miként képzeli a szociális ellátórendszerek átalakítását, a munkanélküliségi helyzet javítását, hogyan szeretné elérni, hogy a gazdasági fejlődés terén Németország ismét Európa éllovasai közé kerüljön. Nos, ekkor azt találta mondani, hogy e téren már az előző kormány is sokat tett, amiért személyesen is szeretne köszönetet mondani Gerhard Schröder kancellárnak. Vagyis egy baloldalinak, egy szocinak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Merkel korábban, a választási kampány során ne ostorozta volna Schröder és társai politikáját, de ezt mindig úgy csinálta, hogy a stílus nem tette lehetetlenné a későbbi kézfogást.

No ez az, amit a jelek szerint ma nagyon nehéz lenne magyarra lefordítani.

WEYER BÉLA

(A szerző a HVG berlini tudósítója)