A szerző nem ismeretlen, ő volt az, aki a Szombat című laptól a Hírszerző szájtig és a Political Capitalig terjedő kapcsolati hálózatot fedezett fel a tavaszi választási kampányban. Az akkori cikk célja az volt, hogy bemutassa és szemléletessé tegye a Magyar Nemzet jobboldali (főleg fideszes) olvasótábora számára, kik is rángatják dróton az MDF elnökasszonyát, Dávid Ibolyát, akinek a politikai marketingtanácsadója, a Hírszerző tulajdonosa, a Political Capital volt. Az összekötő kapocs – Balavány számára – Seres László személye, aki a Szombat szerkesztőbizottsági (nem szerkesztőségi) tagja és a Hírszerző főszerkesztője. Balavány számára a személy azonossága megadta az alaphangot az „összeesküvéshez“. Ő volt az is, aki még korábban – szintén a Magyar Nemzet hasábjain – kifogásolta, hogy a „zsidó kisebbség ünnepét“ (a hanukát) egyes politikai szereplők (itt Sólyom László köztársasági elnökre gondolt) többre „becsülik“, mint a karácsonyt. Szóval, nagyon érdekli a zsidóság.

Balavány múlt szombati cikke szimptomatikus abból a szempontból, hogy jól mutatja, mi az az üzenet, melyet a jobboldali média egyik legfontosabb tényezője kíván átadni/közvetíteni Izraelről és a zsidóságról saját híveinek. A Magyar Nemzet egyébként is „kitett” magáért az izraeli-libanoni háborúban, hiszen egyértelműen és kizárólagosan a Hezbollah szemszögéből szemlélte a konfliktust. Ám ez az írás még a többihez képest is feltűnően hemzseg az agresszív és anakronisztikus antijudaista kliséktől, melyeket azonban a modern politika nyelvére ültet át s eszközként is használ arra, hogy a kormányt ezzel minősítse.

Ezzel természetesen nem a legnagyobb (és egyetlen) jobboldali politikai napilap azon jogát vonjuk kétségbe, hogy bírálja a kormányt, hiszen erre szolgál az ellenzék és a (jobboldali) sajtó is. Nem is Morvai Krisztinával foglalkoznánk, hiszen amellett, hogy eljárásával nem értünk egyet, még komoly szakmai igazságokkal is rendelkezik álláspontja. Ám talán neki sem tesz jót, ha olyanok „védik“ meg, mint amilyen Balavány György.

De mi is történt? A hvg.hu szájt arról tudósított, hogy az ENSZ CEDAW szervezetének (Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination against Women) a főleg az izraeli beduin nők helyzetével foglalkozó magyar delegátusát, Morvai Krisztinát – miután négyéves mandátuma 2006-ban lejárt – a magyar kormány a történész Pető Andreával óhajtotta felváltani. „E kritika nagyon nem tetszett Izraelnek, s ami Izraelnek nem tetszik, az a magyar kormánynak végképp nem tetszik“ – kommentál Balavány, utalva arra a szerepre, melyet Morvai a bizottságban betöltött s amely – „na, ki tudja, hogy miért?” – de nem nyerte el a magyar kormány tetszését. Morvai – a CEDAW delegátusaihoz írott levelében – az izraeli kormány nyomásának tulajdonította a váltást, s véleményét azzal indokolta, hogy Pető Andrea „cionista aktivista, alapító tagja és vezetője egy befolyásos magyar zsidó nőszervezetnek ( Esztertáska).”

Balaványnál a történet teljesen elferdül, Morvai Krisztina nem-újrajelölését „kirúgásnak“, a CEDAW delegátusaihoz írott, a diplomácia világában szokatlan hangnemű, vádaskodó magánlevelét „tiltakozásnak“ nevezi, s így – bár utal az ENSZ-tisztségviselők véleményére – a magyar kormány hibájának rója fel azt, hogy nemcsak hogy nem ő lett a szervezet magyarországi képviselője, de senki sem. Ráadásul összekapcsolja Morvai „vesztését“ („Pető nem vesztett semmit“), az általa védett beduin nők helyzetével, „akiket immár nem véd senki; s úgy látszik, pontosan ez volt a cél. Ez volt a célja Izraelnek, valamint Göncznek, akit épp az ilyesmire kapható volta – és a magyar kisebbségek iránti érzéketlensége – predesztinált a külügyi tárca vezetésére.“

Balavány szerint Göncz Kingát nem érdeklik a határon túli magyarok, viszont nagy örömmel tesz szívességeket Izraelnek és (ezzel) rosszat a beduin nőknek. Pető kinevezésének összekapcsolását azzal a váddal, hogy a külügyminiszter bezzeg mennyire érzéketlen, ha magyarokról van szó, egyszerű és rosszindulatú politikai rágalomnak nevezhetjük. A szerző – a politikai manipuláció mestereként – ügyesen állítja szembe az izraeli érdekek mentén és a magyar érdekek ellen működő Gönczöt.

Aztán rátér a Morvai-ügyet taglaló internetes portálok, a hirszerzo.hu es a hvg.hu szapulására. Seres (László) ügynök (így nevezi őt Balavány, a 2006.májusi „Minőségi Újságírásért Díj kitüntetettje) a Hírszerzőben azt írta, hogy Morvaynak az iszlám országokban kéne az emberi jogok betartatása iránt érdeklődnie, ráadásul Seres „pikírt modorában próbált minden neoliberális-cionista háttéralkura vonatkozó feltételezést nevetségessé tenni“. Mivel bebizonyosodott, hogy az Esztertáska nem cionista, s maga Pető Andrea sem az, nem tudunk másra gondolni, mint arra, hogy Balavány a magyar kormányt és Izraelt akarván összeboronálni, a zsidó szót akarta kiejteni, de hogy-hogy nem, a cionista csúszott ki a száján. De folytassuk az épületes gondolatmenetet: Seresnek [amikor azzal érvel, hogy Morvai rossz helyen keresgél, menjen az arab országokba, ott sokkal nehezebb a nők helyzete] nincs is igaza, mert „… ha a premissza igaz lenne is, attól még nem kéne Izraelben a faji megkülönböztetés legdurvább formáit alkalmazni, vagyis kutyasorban tartani a beduin nőket. Morvai ugyanis ezt állítja, és figyelemreméltó, hogy egyik kritikusa sem cáfolja állítását.“

Hát Balaványnak ebben sincs igaza. A CEDAW diszkriminációnak tekinti az öröklött szegénységet (és nem hasonlítja össze az Izraelben és a környező országokban élő arab, köztük beduin nők helyzetét), eltekint a nomád és letelepült népek/csoportok közti kulturális, életmódbeli különbségektől, és az ebből származó kétségtelenül jelen lévő feszültségektől. Ezen az alapon – és ugyanilyen jogon – a magyarországi cigányság helyzetét is számon lehetne kérni Magyarországtól, ezt pedig biztosan elutasítaná az egyetlen jobboldali napilap cikkírója. Hogy a beduin és más arab nők nyomorúságát egyéb okok is eredményezik, mint Izrael állama, erről azért más dokumentumok nem hallgatnak. Hogy például a „becsületbeli gyilkosságok“ (amikor a báty vagy az apa megöli a lányt, mert vétett az iszlám vagy az arab szexuális törzsi normák ellen) vagy az egyéb, a csoport férfitagjai által a nők ellen gyakorolt diszkrimináció mennyire gátolja a „szebbik nem” helyzetét, erről is számos forrás szól.

Míg Izrael esetében roppant szigorú a szerző, az iszlám országok esetében ugyanakkor elfogadja azt a tételt, hogy ők „másként gondolkodnak a szabadságról“, mint az európaiak. Iránban, Libanonban és Szíriában háborítatlanul élnek a zsidók – állítja Balavány. Az igazság azonban az, hogy Libanonban szinte alig élnek zsidók, a szíriai zsidók sokáig katonai felügyelet alatt álltak, útlevelet nem kaptak, majd kivándorlásukat az állam elősegítette, Irán minden évben Jeruzsálem napot rendez, ahol „Halál Izraelre“ kiáltozás közben rituálisan amerikai és izraeli zászlókat égetnek. Most rendeztek holokauszt-karikatúra versenyt (www.irancartoon.org), melyben „nagyszerű“ antiszemita pályázatok születtek.

Hogy az iszlám országokba hogyan szüremkedett be a zsidóellenesség, arról a www.memri.org szájt tanúskodik; politikai fegyverként használják ezt a különféle vezetők és mollahok, ajatollahok és elnökök. Balavány valamit hallhatott az ott folyó eseményekről, meg az emberi jogok helyzetéről (Iránban például homoszexuálisokat végeztek ki nemrég, nyilvánosan) mert apologetikusan le is szögezi, hogy az iszlám világon nem lehet számon kérni az európai szabadságeszményeket, míg Izraelen igen. A miérttel azonban adós marad, a kettős mérce jegyében.

Ezután tovább bandukol és megpróbálja körüljárni a cionizmus fogalmát. Abból a premisszából indul ki, hogy ha ő, a nem zsidó, valakinek azt mondja, hogy azért szabad neki többet (tennie?), mert ő zsidó, akkor (a hvg.hu a példa) rámondják, hogy antiszemita. Pedig ő csak a faji diszkrimináció ellen tiltakozik. Hogy mit ért ezalatt, nem részletezi, talán azt, hogy Izraelnek többet szabad tennie (több a joga?), mint a többi országnak (leszámítva persze az iszlám világot, mert ott „másképp gondolkoznak a szabadságról“). Vagy pedig azt, hogy a nem zsidó Morvait a négyéves mandátum lejárta után a zsidó Petővel akarták felváltani, ami több a soknál, hiszen - őszerinte (pozitív?) „diszkrimináció“ történt egy zsidó javára. Emlékeztetőül: a zsidó vallási-kulturális szempontot Morvai Krisztina és nem Göncz Kinga vagy Pető Andrea hozta be ebbe az egész kinevezési (rém)történetbe.

De nem áll meg ennél Balavány, hanem a cionizmust, rasszizmusként definiálja, és a szovjet minta sem zavarja. „A muzulmánokat is embereknek tekintik Izrael államban – legfeljebb nem annyira, mint a zsidókat; ha viszont ez a helyzet, a cionizmus mai formáját mégiscsak egy rasszizmusváltozatként kell meghatároznunk…“. Hogy az ENSZ Közgyűlése a szovjet nyomásra 1975. november 10-én hozott „cionizmus a raszizmus és a faji megkülönböztetés egyik formája“ határozatot 1991. december 16-án visszavonta, nem érdekli Balaványt. Úgy látszik, hogy az ENSZ vagy bizottságai, alszervezetei csak akkor érdekesek a számára, amikor azok bírálják Izraelt. Ha nem, akkor felülírja a nemzetközi szervezet állásfoglalását. Ma csak a legszélsőségesebb arab rendszerek és a szélsőjobboldal nevezi rasszizmusnak a cionizmust, ezen mindenképpen el kellett volna gondolkodnia a szerzőnek. Minthogy azon is, hogy a cionizmusról már magyarul is hozzáférhető (szak)irodalmak vannak, ezért az, ahogyan Balavány használja a cionizmus szót, csak a szélsőjobb politikai szubkulturákban elfogadott.

Balavány hevülete átterjed a vallási dimenzióra is, meg akarja magyarázni a konfliktus alapját és Izrael helyét a világban: „Hadd legyek bátor feltételezni, hogy – minden ellenkező, fanatikus híreszteléssel szemben – ez az Izrael nem az az Izrael. E szekuláris katonaállam a Bibliához legfeljebb területi követelései igazolásáért folyamodik, pedig a Szentírás üzenete jóval több ennél. S mert az is benne van, hogy a prófétákat rendre kivégző, Isten akaratát megvető zsidóság újra „szétszóratik a népek közé“, a Bibliát jobb kihagyni az Izraelről folytatott diskurzusból…“ Talán itt lepleződik le leginkább a szerző primér tudatlansága és antijudaizmusa.

Tekintsünk el a tárgyi tévedésektől (pl. hogy Izraelben nincsen szétválasztva az állam a zsinagógától, tehát hogy nem szekuláris s hogy az egész hadiipari komplexum a parlamentnek van alárendelve, tehát – ebben az értelemben – nem katonaállam). Amellett viszont nem lehet elmenni, hogy utólagosan, a zsidó kiválasztottság megkérdőjelezésével, az Újszövetség Ószövetség feletti „győzelmével”, tehát antijudaista tételekkel próbálja delegitimizálni a zsidóság modern nemzeti mozgalmát, a cionizmust. Hogy a cionizmus olyan ideológiai család, melynek különféle áramlatai vannak, hogy a Biblia kora után is létezett Palesztina-központú zsidó hagyomány, ez nem nagyon érdekli. A zsidóság „megvetette“ Isten akaratát – állítja –, amelyben az az előfeltevés rejlik, hogy nem fogadta el a „Megváltót“. Ergo: semmiféle kollektív igénnyel nem léphet fel, marad számára örökül a szétszóratás, ami (ezt nem mondja ki) isteni büntetés. Mivel a zsidóság nem lett kereszténnyé s üzenetei megragadnak a partikuláris „területi követeléseknél“, visszavonatik az Ígéret és még e területhez sem fűződnek jogai.

Persze, itt settenkedik a „liberális“ hatalom is: „A liberálisok által eszményített egalitárius elvet aligha képviseli a zsidó állam; ezt nemcsak a Morvai által feltárt tények mutatják, hanem az is, ahogyan egy gyors kormányközeli trükkel kiiktatták a kényelmetlenné váló jogásznőt. Ahol csak az beszélhet, aki a hatalomnak tetsző módon beszél, ott nincs egyenlőség.“ Hogy nem volt „kormányközeli trükk“, hogy egy delegált képviselő visszahívásához a bármilyen színezetű kormánynak joga van, hogy a helyzet éppen Morvai levelezése miatt vált kínossá, nem említi a szerző. Persze, mert nem fér bele a képbe.

De Izrael állama nemcsak vallásilag illegitim, de közvetlen történelmi oka és előzménye is megkérdőjelezendő. „Izrael nem szervesen kialakult, hanem mesterségesen létrehozott s azóta ugyanígy fenntartott állam. Egy ilyen ország nyilván rettegésben él, s csak akkor érzi magát valamelyest biztonságban, ha sakkban tarthatja környezetét“. Hogy mennyire abszurdak Balavány sorai, arra csak egy analógiát hoznánk: nyilván a magyar állam az ENSZ, a Human Rights‘ Watch és az Amnesty International „elvei“ szerint jött létre a IX-X. században és pedig „szervesen“. Királyai nem harcoltak senkivel, csapatai nem védtek honvédő háborút, gyilkosságokat sem követtek el, rögtön kitört a béke, amely az összes fél területi igényeit kielégítette.

Az arabok is „szervesen“ hódították meg a VII.század után a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, biztosan sokat vitatkoztak róla az ENSZ-ben, amíg mindenki megszavazta a hódítást. S a meghódított népek is bizonyára rögtön megérezték e „szerves fejlődés” nagyszerűségét.

„Ugyanakkor az Izrael-eszme alfája és omegája, a cionizmus aduásza máig egy történelmi esemény: a holokauszt….“ S Izrael a „második világháború antitézise“, Amerika pedig „rohad“ (rothadó imperializmus?), míg egy európai képviselő (Morvai)– aki nota bene nem is jobboldali – pedig felfedi Izrael emberjogi visszaéléseit. „A politikai mainstream józanabb erői és tekintélyes közéleti orgánumok emelnek szót a katonai-politikai terror, a rasszizmus és kielégíthetetlen bosszúvágy ellen, amit Izrael képvisel…“ A zsidóság a „megtorlás istenét“ imádja – szól megint az antijudaista zenei aláfestés.

Balavány rájött arra, hogy a holokauszt nélkül nem jött volna létre a zsidó állam. De ez nem a népirtás elítélésére és a történelmi felelősség megállapítására indítja, hanem éppen ezt akarja elkerülni. Tehát irány a holokauszt európai köztudatban való meggyökerezésének kritikája. A mai generációk – írja – „megcsömörlöttek“ az állandó holokauszt-megemlékezésektől, a kimondott-kimondatlan vádakból. S – bár a holokauszt is örök mementó (ejt krokodilkönnyeket) – a „mai vadkapitalizmus a küszöbönálló gazdasági válság mellé újfajta nácizmust látszik kitermelni: a neoliberális diktatúrát.“ Nácizmus tehát volt, de nemcsak a zsidókat érintette, a zsidó állam „rasszista“ és „bosszúálló“, a holokauszt – bár örök tanulságul szolgál – de unalmas, és a neoliberalizmus a velünk élő nácizmus. „S miért kell úgy tennünk, mintha a honi zsidóság nem csupán egy kisebbség volna a többi közt? (Százhúszezren vannak, míg például a kínaiak kilencvenezren.)“

Hát, ezt magunk is megkérdezhetnénk Balaványtól. Miért érdekli őt ennyire és felfokozott módon a zsidóság? Egyben pedig attól a Magyar Nemzettől is megkérdezhetnénk, amely a jobboldali újságírás zászlóshajójaként, Izraelt bíráló cikkeket sorozatosan közlő lapként, komoly felelősséget visel azért, hogyan gondolkodnak a zsidó államról a jobboldali szavazók milliói.

Hogy nem gondolnak túl sok jót, az egészen biztos. Erről pedig a politikai manipuláció nagymesterei és tollforgatói is gondoskodnak. Üzemszerűen és „megbízhatóan” szállítják az anyagot, időről-időre. Aki kinyitja a lapot, tudhatja előre, mit fog olvasni. Antijudaista kliséket, bizalmatlan és rosszindulatú tónusban. Baráti beszélgetéseket a palesztin és az iráni nagykövettel, „folytatódik az izraeli terror” szalagcímeket, Lovas István mérhetetlenül elfogult sajtószemléit. Kár a Magyar Nemzetért.

Novák Attila