Nem merték lefújni

Hozzászoktunk már, hogy mifelénk – alibiből, koncként odavetett bűnbakokat leszámítva – ciklus közben semmilyen balfogásnak nincs politikai felelőse. Az egy-két rendhagyó kivétel is csak próbára teszi, de nem cáfolja ezt a szabályt. Nálunk, ha egy politikust tetten érnek a tyúkól előtt, markában egy kitekert nyakú csirkét szorongatva, akkor közemberünk leteszi a nagyesküt, hogy a szerencsétlen állat öngyilkos lett, s ő éppen mesterséges lélegeztetésben akarta részesíteni. Ez a kép idéződhet fel bennünk, amikor a minapi ünnepséget kudarcba fullasztó vihar konzekvenciáit akképp vonják le az illetékesek, hogy egymásra és beosztottjaikra mutogatva tárják szét kezeiket.

Demszky Gábornak pechje van az időjárással. Amikor tavalyelőtt a városháza – sokak szerint alaptalanul, kampánycélból – tornádóriadót fújt, nem jött semmi. Idén viszont, mikor kellett volna, a Fővárosi Védelmi Bizottság elnökeként nemigen jeleskedett a meteorológiai viszonyok tanulmányozásában. Persze az ünnepet szervező kancellária se jobb a Deákné vásznánál. Egy jobb sorsra érdemes főosztályvezetőt, valamint az ügyeletes időjóst és tűzoltóparancsnokot tette kirakatba, mint vétkest. A világért sem állítjuk, hogy fenti hivatalviselőknek ne lehetne jogi és szakmai felelősségük abban, ami bekövetkezett. Csakhogy a szervezetek, amelyekben dolgoztak, vezetői hierarchia és parancsnoki lánc alapján működnek. Egy milliós tömegrendezvénynél a szervezőktől, és a biztonságot felügyelő intézmények csúcsvezetőitől (a mobiltelefon, a drótnélküli internet, a műholdas légkörprognózis korában) elvárható, hogy “forró vonalon” állandó kapcsolatban legyenek alattasaikkal, beszámoltassák őket, rendszeres jelentést kérjenek és fogadjanak.

Lehet, adott pillanatban tényleg csak a három középvezető dönthetett volna. De – azonkívül, hogy ez így eleve faramuci – gondoljuk meg: az efféle központi ünnepség hatalmas, presztízsnövelőnek szánt erődemonstrációs lehetőség a mindenkori hatalomnak. Kedves vezetőink plecsniket nyújtanak át, tiszteket avatnak, s a mi adóforintjainkból évről évre szebb tűzijátékot rendeznek nekünk. Melyik köztisztviselő lenne olyan bátor, hogy főnöki rábólintás nélkül lefújja a sok százezer embert vonzó parádét? Hogy aztán, amennyiben vaklárma az egész, fegyelmivel rúgják ki. Ráadásul, ha “bejön” a dolog, akkor sem ő aratja le az emberek időben történő kimenekítésének babérjait. Hanem a most lapító górék feszítenének, hogy lám, milyen előrelátó, bölcs elöljárók vagyunk mi.

Tegyük hozzá, a legtöbb, vis maior esetére készített védelmi terv augusztus 20-a viszonylatában úgy tűnik, csak afféle kötelezően letudandó, a formális rutin szintjén létező papírköteg volt. Tipikus, akár, hogy nálunk játszóterek, focipályák, uszodák, vasúti átkelők működhetnek balesetveszélyesen. Az ok pénzhiány, kapzsiság, nemtörődömség, satöbbi. Aztán, mikor gyerekekre szakad az öntöttacél focikapu, az óvodás feje beszorul az elavult mászókába, a tető darabjai az úszók közé dőlnek, a gyorsvonat pedig elcsap egy mikrobuszt, jön a fogadkozással kevert lázas rendcsinálás.

Valószínűleg az idei látványosságnál is hasonló történt. Évtizedekig nem volt baleset, így az előírások betartását nem vitték túlzásba. A reszortfelelős politikusok, intézményvezetők oroszlánrésze is inkább szabadságát töltve koccintgatott, élvezte a díszszemle adta reflektorfényt, mint sűrű telefonhívásokkal faggatta volna a rendezőket: “Minden rendben, gyerekek?” Szerecsenmosdatás helyett bocsánatkérést várnánk.