"A pedagógusság a család vérében van, hiszen még kohómérnök bátyám is utóbb szakközépiskolai tanárnak képezte át magát" - értelmezi a lengyel származású, józsefvárosi lelkésszé lett papa és a néptanítói hátterű pedagógus mama újabban etikai vesszőfutásra kényszerített 62 éves, operatőr-rendező fia szakmai küldetésének természetét.  De orgonált is apja mellett, sőt "én voltam a kántor". A papa igen szigorúan fogta: "Az egyik félévkor hármast kaptam földrajzból, mire fél éven át nem mehettem el otthonról iskola után." Aligha véletlen, ha a rossz káderlap ellenére beverekszi fiát az ELTE magyar-német szakára. Ám a találkozás az akkor feljövő magyar filmek körüli klubvitákkal, letéríti a filoszpályáról. Nagykanállal eszi a filmet: a híres és sok tekintetben kivételes Herskó-osztályban egyszerre szerez rendezői és operatőri diplomát. A szakmát Jancsó Miklós mellett gyakorolja be - utóbb a rendező operatőreként. Közben a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjává is felküzdi magát, végül 1975-ben megkapja az első nagyjátékfilm, a Vörös Rekviem elkészítésének lehetőségét. Azóta többször elnyerte a filmkritikusok díját, Balázs Béla-díjas, érdemes művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével is elismerik, és már a második ciklusban ő a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke.

© Marton Szilvia

"Nagy ritkán fotózom, de ha rászánom magam, egyszerre akár kétezer képet is csinálok. Rengeteget olvasok, egy órácskát gyakran még akkor is, amikor csak hajnali 4-kor fekszem le" - tudósít életformáról és passziókról a harmadik házasságában, ugyancsak filmes feleségével és két kamasz lányával egy régi típusú ferencvárosi bérlakásban élő rendező, aki a szinte kötelező szakmai rongyrázás helyett nyaranta a Balatonnál szokott egy hónapra lakótelepi lakást bérelni.

- Az illetékes bizottság vizsgálata összeférhetetlenséget állapított meg, mondván, olyan filmnek is ítélt pénzt, amelyben feladat várt önre. Opponál vagy bűnbánatot tart?

- Ezt az egészet felfújták. Azt a bizonyos hivatkozott törvényt nem is alkalmazták soha, mert akkor a fél magyar színházi és filmes szakma már rég leállt volna. Ez például azt is jelentené, hogy az egyik legjobb első asszisztensként elfogadott feleségem egyetlen olyan produkcióban sem lehetne benne, amelyben közpénz van és én is közreműködöm.

- Mit tervez? Törvénymódosítást kezdeményez? Vagy kiszáll?

- Ha az Igazságügyi Minisztérium most mégis kimondaná, hogy ragaszkodni kell a soha nem alkalmazott szabályokhoz, akkor - már meg is beszéltem Jancsóval - ezt a filmet legfeljebb nem együtt csináljuk. Mert szerintem csak az a fontos, hogy Miklós dolgozzon. Ő ugyanis - talán romantikus vagyok - nemzeti kincs.

- És most: felmegy a miniszterhez? Vagy csak legyint?

- Nincs miért harcolnom. Ha ezt az idétlen és túlpontosított törvényt, ezt a szerintem erősen túlzásba vitt összeférhetetlenséget sem az igazságügyi tárca, sem senki más nem képes megszüntetni, akkor a bürokrácia miatt a magyar művészet szegényebb lesz egy olyan különös alkotással, amit Jancsó Miklóssal együtt szoktunk csinálni.

- Ne már. Hiszen mindig nagy harcos volt. Már az egyetemi felvételi sem ment könnyen...

- Lelkészgyermekként meg voltam jelölve. Az apám persze dühös volt, mert épp akkor, 1961-ben oldották fel ez ügyben a deklarált tilalmat, engem azonban maximális pontszámmal sem vettek fel. És ő aztán nem tűrte, ha nem tartották be a törvényt.

- Na jó, de mit lehetett akkoriban csinálni?

- Bejelentkezett az országgyűlési képviselőnknél, Major Tamásnál. Aki ezek szerint lépett is, mert alig egy hónapra rá jött a dékáni hivatal kiegészítése, hogy mégis felvettek.

- Elképzeljük, mit érezhetett a lelkész papa, amikor ilyen előzmények után a fia otthagyta a bölcsész csapot-papot, és a léha filmesek közé állt...

- Dührohamot kapott. De amiatt, hogy nem végzem el, amit vállaltam. Megmondta, hogy négyévnyi taníttatásomat vállalta, és nem többet.

- Azért az sem volt tipikus, hogy valaki csak úgy átlépett egyik tanintézetből a másikba.

- Akkor indultak a filmviták. Az egyiken Jancsó Oldás és kötéséről folyt a szó. Hozzászóltam. Hogy mit mondtam, arra már isten bizony nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy Miklós a vita végén azt mondta, nem tudja, ki lehet az a fiatalember, és rám mutatott, de ő azért sem szólt egy árva szót sem, mert számára úgy tűnt, hogy én sokkal jobban tudtam, mit is akart ő elmondani. Attól kezdve vagyunk barátok és munkatársak.

- Ő ajánlotta Herskó tanár úrnak is?

- Vele egy másik vita után ismerkedtem meg, amikor is rábeszélt, hogy hagyjam ott a magyar-német szakot, mert ő éppen indít egy osztályt...

- Akkortájt lett Grünvalszkyból Grunwalsky? És megmagyarázná a változtatás okát?

- Ez egy felvett művésznév, az anyakönyvben meghagytam az ü betűs verziót, és kiejtve most is ezzel mondom ki. Ám úgy találtam, hogy leírva Magyarországon mindenki egyből a Kohn és Grünre asszociálna...

- Ami kétségtelenül nem filmes kategória. A tekintetben viszont biztosan igazodik a filmesekről kialakult előítéletekhez, hogy több házasságban élt...

- Három házasságom volt, de megjegyzem: soha nem vesztem össze senkivel, akivel korábban jóban voltam és együtt éltem. Ma is egymás családjai vagyunk.

- Akkor miért kellett szétmenni?

- Ez persze nem azt jelenti, hogy még egyszer visszamegyek, és újra kipróbálom. Ami elmúlt, az elmúlt. A karácsonyokat viszont együtt töltjük.

- Harmadik neje már filmes, így biztosan jól megbeszélhetik otthon, milyen, korábban elképzelhetetlen milliárdok mennek el egyes állami presztízsfilmekre: a Széchenyire, a Bánk bánra, a Sorstalanságra. Nem irigyli egy kicsit?

- Szerintem szükség van monstrefilmekre. Sőt még többre lenne szükség. Mert hol lehetne másutt megtanulni például ezer embert mozgatni egy mezőn? Ha lemondanánk a grandiózus produkciókról, azonnal beszűkülnénk a kamaradrámákra.

- Azért néha azok is lehetnek egész jók. De hát ezt nálunk sokkal jobban tudhatja: rendez, fényképez, forgatókönyvet is ír. Igaz, vannak, akik szerint épp az a magyar filmek legnagyobb baja, hogy a rendező túl sok szerepet vállal, így nincs csapatmunka...

- Aki ilyet mond, nem ért a filmezéshez. Én már negyedszázada dolgozom ugyanazzal a stábbal, és ők - technikusoktól színészekig - kemény kontrollt jelentenek. De itt vannak a leányaim is. Ők is gondoskodnak arról, hogy ne legyek eltelve magamtól. Mert olyan kérdésekkel bombáznak, amelyekre felelnem kell, s nem is mindig fogadják el, amit mondok.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN