Vitathatatlan, hogy a társadalmi integrálódást elősegítő programokra mindennél nagyobb szükség van, akár az egyre mélyülő jövedelemkülönbségeket vesszük szemügyre (a kilencvenes évekre jellemző 1:8 arányú jövedelemkülönbség nőtt), akár a szociális ellátásra jogosultak növekvő számát. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az a család joggal tekinthető szegénynek, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a nyugdíjminimumot, azaz a 23 200 forintot. Ma leginkább a középrétegekre, de az alsó és a felső tizedre is a nagyfokú bizonytalanság jellemző, ami társadalom-lélektanilag azt jelenti, hogy senki sem lehet biztos semmiben, főleg hosszabb távon.

Változatlanul érvényesül az az igazság is, hogy egyesek úgy járnak jobban, hogy mások egyidejűleg rosszabb helyzetbe kerülnek. A fogyasztási piac egyszerűen kizárja azokat, akiknek nincs pénzük, a munkaerőpiac pedig azokat, akik nem foglalkoztathatók haszonnal. Noha a szegénység leghatásosabb ellenszere a foglalkoztatás lenne, az is nyilvánvaló, hogy minél inkább a napi jövedelem-újraelosztási, intézményfenntartási gondok uralják a társadalmi gyakorlatot, annál nehezebb a szegénység mérséklésében döntő eligazodási pontokat találni. Mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy növekedjen a gazdaság jövedelemtermelő képessége, mert csak így lehet megfelelő szociális ellátást nyújtani. A jelenlegi 53 százalékos foglalkoztatási ráta bármiféle emelése csak úgy lehetséges, ha az újmunkahely-teremtéssel tisztességes bérezés is párosul. Ebből a szempontból sem hagyatkozhatunk mindenben az államra, mert ezzel csak a függőség tudata erősödne. Méghozzá nemcsak azokban, akik részesülnek a kedvezmények valamelyikében, hanem azokban is, akik ebből kimaradnának.

A kormányzat persze eldöntheti, hogy a szolgáltatásokhoz való hozzáférés elősegítésére (adósságkezelésre, közgyógyellátásra, idősek gondozására, gyermekjóléti támogatásokra) fordít jelentősebb összeget, vagy a társadalmi kirekesztés felszámolására. Mindenesetre az előbbire az idén közel 600 milliárd, az utóbbira csupán 82 milliárd forintot szán. A legnagyobb veszély mégis az, hogy a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben tág teret kap az egyedi mérlegelés, amely szabad utat enged a kivételezéseknek, a visszaéléseknek. S minél bonyolultabb az elosztási rendszer, annál alkalmasabb arra, hogy közpénzek magánpénzekké keresztelkedjenek át. Szembetűnő az is, hogy a szegénység visszaszorításában az állam - nem is sikertelenül - igyekszik helyettesíteni mind a piaci, mind az önkormányzati önszerveződéseket. Ugyanakkor naiv illúzió abban reménykedni, hogy akár a szegénység, akár a társadalmi kirekesztődés felszámolása csupán pénzzel megoldható. Éppen a romák áldatlan helyzete jó példa erre. A cigányok 85-90 százaléka a szó szoros értelmében mélyszegénységben él, s semmi esélye, hogy valaha is kikerül a nyomorból, jóllehet különféle címeken a cigányság számottevő forráshoz jut. A támogatások nagy része szétfolyik.

Hiába készül tehát újabb és újabb nemzeti cselekvési terv a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni EU-együttműködés keretében, még mindig nem tudni, konkrétan hová jutnak a források. S ebben a helyzetben a társadalmi többség mindmáig joggal gondolhatja, hogy vagy nem elég ügyes és tehetséges ahhoz, hogy felismerje és alkalmazza a játékszabályokat, vagy továbbra sincsenek legitim játékszabályok. Mindeközben a szegénység tovább mélyül, és hiába szaporodnak az uniós pénzek, krízismegoldó szerepüket egyelőre nem tölthetik be.

KERÉKGYÁRTI T. ISTVÁN

(A szerző társadalomkutató)