Az Európai Bizottság április 10-i határozatával részlegesen felfüggesztette a 2007–2013-as Gazdasági Operatív Program első három prioritásának még fennmaradó kifizetéseit. Az ügy nem előzmény nélküli: közel egy éve tart a vita a bizottság és kormány között a magyarországi kifizetési gyakorlatról. Ez a vita jutott most el abba a szakaszba, amikor a bizottság határozott intézkedésre szánta el magát. A bizottság ellenőrei tavaly májusban végeztek szúrópróbaszerű ellenőrzéseket Magyarországon és ennek következménye a döntés.

Ennek értelmében a részleges felfüggesztés csak akkor oldható fel, ha a magyar kormány megváltoztatja a kifizetések teljes rendszerét, azt hatékonyabbá, átláthatóbbá teszi és megerősíti a csalásfelderítési mechanizmusokat. Ezen felül 5 százalékos korrekciót (más szóval büntetést) is javasol, de az igazi veszteség nem ez, hanem a még ki nem fizetett 150 (más források szerint 260) milliárd forint folyósításának felfüggesztése.

A tét azonban még ennél is nagyobb, hiszen tudjuk, hogy tavaly ősz óta további hat operatív program kifizetéseit is vizsgálják és a kiszivárgott vizsgálati jelentések szerint a szabálytalanságok arányát az ellenőrök itt még sokkal magasabbnak találták, a vizsgált projektek 29 százalékánál jeleztek problémákat. Ha a kormány ezekre a jogosnak tűnő aggodalmakra nem tud megnyugtató választ adni, akkor annak a teljes EU fejlesztéspolitikai támogatási összegekre vonatkozóan komoly következményei lesznek. A bizottság nem kommunikációs értelemben vett választ vár a kormánytól, hanem gyakorlati jellegű intézkedéseket.

Mi a probléma?

A vizsgálatok három különböző szintű, de egyenkénti is jelentős problémára mutattak rá: kifogásolták a túlárazásokat, a pályáztatások gyakorlatát és az ellenőrzési mechanizmusok hiányosságait. A kormányzat akkor jár el helyesen, ha ezeket a kritikákat komolyan veszi és mindegyiknek a kezelésére hatékony és eredményes módszereket dolgoz ki.

A legegyszerűbbnek a túlárazások feltárása és felszámolása ígérkezik. Szinte minden esetben lehetőség van arra, hogy a benyújtott számlák alapján az auditálók több ajánlatot bekérve meggyőződjenek egy áru vagy szolgáltatás piaci áráról, és ha a benyújtott számla 5 vagy 10 százalékkal meghaladja a szokásos piaci árat, akkor felfüggesztik a kifizetést, és csak alapos vizsgálat nyomán döntenek a kifizetésről vagy annak megtagadásáról.

Látszólag tehát egyszerű az ügy megoldása, a valóság sajnos ennél jóval bonyolultabb. Részben azért, mert bizonyos esetekben korrupció is állhat a feltűnően nagy ár-érték aránytalanságok mögött. Itt is akad tennivaló bőven, de ezek az ügyek elsősorban nem szabályozási, hanem bűnüldözési kezelést igényelnek. Ám az esetek nagy százalékában nem erről van szó, hanem két nehezen kezelhető strukturális problémáról, és ha ezeken nem tudunk változtatni, akkor a túlárazások is megmaradnak.

Az első probléma a tulajdonosi szemlélet hiánya. Az EU támogatásokat a társadalom többsége és sajnos a hivatalnokok egy része is könnyű pénznek tekinti: könnyen jött, könnyen megy. Elterjedt az a szemlélet, hogy az EU-s támogatás a könnyű préda, aminek az elköltése igazából senkinek nem fáj. Nem alakult ki ezzel kapcsolatban valódi tulajdonosi szemlélet, nem a jó gazda gondosságával és felelősségérzetével kezelik a hivatalok, és nem is a drága pénznek kijáró tisztelettel költik el a kedvezményezettek. Ezért lehet egy összekacsintás a vevő és az eladó között a magasabb ár felett, amit a hivatalnok sem siet leleplezni, mert ő sem érzi, hogy az ő, vagyis mindannyiunk pénzéről van szó. Természetesen nem kizárólagosan magyar jelenségről van szó (számos országban szabtak már ki büntetéseket túlárazások miatt), de a vizsgálatok azt mutatják, hogy nálunk különösen nagy ez az arány.

A másik komoly probléma, ami a túlárazások befogadását elősegíti, az a hivatalokra nehezedő kormányzati nyomás, hogy a Magyarországnak járó támogatási keretet mindenképpen le kell hívni, el kell költeni. Ezzel a törekvéssel önmagában semmi probléma nincs, csakhogy számos ok miatt (önrész hiánya, bürokratikus nehézségek stb.) általában nehéz hatékonyan és hasznosan elkölteni a kereteket (ez sem csak magyar probléma, mi a keretek elköltésében a középmezőnyhöz tartozunk). A könnyű megoldás a hivatalok számára az, ha nem sok kis projektet kell menedzselni, hanem kevesebb közepeset és nagyot. Itt tehát nem csak a kedvezményezett és ügyfelei között jöhet létre cinkosság, hanem a hivatal és kedvezményezett között is a túlárazások elfogadása érdekében. A kormánynak világossá kell tennie, hogy az igazi cél nem a keretek lekötésé és elköltése önmagában, hanem hatékony, az ország gazdasági fejlődését és versenyképességét szolgáló felhasználása. Ameddig ez nem lesz mindenki számára világos, addig a túlárazások gyakorlatában sem lesz érdemi változás.

A vizsgálatok a pályáztatások gyakorlatában rendszerszintű problémát azonosítottak. A 2007-2013 közötti szabályozás valóban lehetőséget teremtett arra, hogy már a kiírások során megsértsék a verseny és az átláthatóság előírásait és a pályázatokat eltérítsék, egyes esetekben kifejezetten egyes pályázókra írják ki. Erre utalnak azok az adatok, amelyek jelzik, hogy a pályázatok jelentős részét egy szűk pályázói kör nyerte el ill. számos kiírt pályázatra csak egy vagy két pályázó jelentkezett, mivel a kiírás már eleve leszűkítette a pályázók körét. Ez nem csupán tisztességtelen (unfair), de gazdaságilag is nagyon káros gyakorlat, mert kizárja az igazi versenyt, általában árfelhajtó hatású és a kivitelezés minőségére is negatívan hat. A bizottság egyértelművé tette, hogy új szabályozásra van szükség, ami növeli a pályázati rendszer átláthatóságát, hatékonyságát, csökkenti a korlátozásokat és ösztönzi a versenyt. Az elmúlt évek tapasztalataiból tudjuk, hogy nem csupán a szabályozással, hanem annak alkalmazásával is gondok van, sőt gyakran sokkal nagyobb gondok, mint magával a szabályozással. Ezért fontos, hogy a gyakorlatot folyamatosan ellenőrizzék, mert a legkiválóbb szabályozás is hatástalan, ha a gyakorlatban azt megkerülik vagy kijátsszák.

Végül a bizottság komoly hiányosságokat érzékelt az ellenőrzési mechanizmusokban, a hivatalok csalásfelderítési tevékenységében is. Elvileg a hivatalok számára minden eszköz rendelkezésre áll, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy nem igazán élnek vele. Ez éppúgy igaz a pályázatok elbírálóira, mint az auditáló tevékenységet végző EUTAF (Európai Uniós Támogatásokat Auditáló Főigazgatóság) tevékenységére. Az általános gyakorlat szerint az auditálók csak számszaki értelemben ellenőrzik a támogatások elköltését: ha a benyújtott számlák rendben vannak, akkor jóváhagyják a kifizetéseket és nem vizsgálják azok célszerűségét, hasznosságát, gazdaságosságát. Ezért van az, hogy a többszörösen túlárazott számlák sem akadtak fenn a hazai ellenőrző rendszeren.

A megoldás egyszerre technikai és szemléleti

A bizottság által jelzett problémák megoldása csak részben technikai jellegű, nagyobb részben szemléletváltozást tesz szükségessé. A kormány akkor jár el helyesen, ha nem mentegetni próbálja az eddigi gyakorlatot, hanem szakít vele és erős üzenetet küld Brüsszelnek, de a hazai érintetteknek is. A jelzett kirívó esetekben szigorú vizsgálatot kell elrendelni, és ha megállapítható a mulasztás, akár a kedvezményezettek, akár a hivatalnokok, auditálók részéről, akkor annak egyértelmű következménye kell, hogy legyen. Ha a kormány nem statuál intő példát és nem bünteti meg a visszaélések résztvevőit, akkor sem Brüsszelben, sem itthon nem fogja elhinni senki, hogy az eddigi visszás gyakorlaton változtatni kíván.

Nem azért kell változtatnunk az uniós támogatások  eddig gyakorlatán, hogy a bizottsági bürokraták kedvébe járjunk, hanem azért, mert ez az egyik legfontosabb forrásunk az ország felzárkóztatására, gazdasági teljesítőképességének és versenyképességének javítására. Ha rosszul, azaz nem hatékonyan, pazarló módon használjuk fel a támogatásokat, az nem csupán az európai adófizetőkkel szemben inkorrekt, akiktől ez a forrás származik, hanem önmagunkkal szemben is, hiszen saját esélyeinket játszhatjuk el. Nem az a cél, hogy megvezessük az európai bürokratákat (ami az elmúlt 11 évben jó néhányszor már sikerült) és valahogy elfogadtassuk velük azt, amiről mi is tudjuk, hogy rosszul működik. Hanem az, hogy olyan rendszert működtessünk, ami átláthatóan, hatékonyan és sikeresen elősegíti Magyarország felemelkedését.