Mi lett volna, ha. Egy évvel a választások után ideje szembenézni ezzel. Mi lett volna, ha nem a Fidesz nyer tavaly? A kérdés persze értelmetlen, tehát tökéletesen illik az alkalomhoz. Mi lett volna, ha az ellenzék győz, kettővel több mandátummal, alkalmatlan miniszterelnökkel, egymással összeegyeztethetetlen programokkal? A kérdés így is feltehető, de ez a játék nem az ellenzékről szól, hanem a rendszerről, ezért nézzük mégis inkább a másik irányból. Mi lett volna, ha nem Viktor folytatja? A válasz természetesen az, hogy rossz lett volna. Nem lehet mindig mindent megúszni. Ezt most már végig kell csinálni.

Ha nem a Fidesz nyer tavaly, akkor nincs illiberális állam, nincs tolmácsot kérek, nincs Orbán egy geci. Nincsen keményen dolgozó kisember. Nincs köztévés összeomlás, útdíjas összeomlás, diplomáciai összeomlás. 30 éves paksi titkosítás sincs. Nem lett volna kitiltási ügy, Simicska-ügy, Szijjártó-ügy. Nem döntik magukra a brókercégüket, nem játsszák át az országot az oroszoknak, és nem kúrnak ki a néppel minden áldott vasárnap. Ha tavaly veszítenek, akkor nem árulják el, hogy a polgári értékekkel csak a híveket hülyítik, és – ezen értékek hiányával szoros összefüggésben – nem létesülne csónakázótó a sertéstelep és a stadion között Felcsúton.

Mindezen tudás, élmény és tapasztalás nélkül nem lenne új köztársaság sosem.

Ha a Fidesz veszített volna egy évvel ezelőtt, akkor a nacionalista-populista-klerikális-államfüggő jobboldaliság nem megbukik, csupán átmenetileg kisebbségbe kerül (vö: haza, ellenzék). „Ha most távozna, a választók közel fele még mindig hinne benne. Majd, ha a kollektív nemzeti tudat egyik magától értetődő bizonyossága lesz, hogy az orbánizmus tartós leszakadást, reménytelenséget, elszigetelődést, silányságot, félelmet, tahóságot és harminc kiválasztott mérhetetlen meggazdagodását jelenti, akkor lehet új Köztársaságot alapítani. Ezen a belátáson, azokon a romokon” – többek között ez volt az érvünk három éve a bojkott mellett.

A bojkott ugyanis nem pusztán arra szolgált volna, hogy a megalázott ellenzék ne vegyen részt a rendszer legitimálásában (itt egy pillanatra képzeljük el, hogy ugyanezekkel a botrányokkal megterhelve – amelyekből egyetlen egyet sem a parlamenti ellenzék robbantott ki, tehát emiatt nem érte meg kollaborálni – milyen elviselhetetlen legitimációs vákuumba került volna a rezsim mára, ahogy ott ülnének egyedül a Kossuth téren egyre ijesztőbb magányban szemben az őket megvető, ellenséges társadalommal; és képzeljük el azt is, hogy amennyiben az ellenzék nem esküszik fel az orbánista alaptörvényre, akkor milyen magától értetődően helyezhetnék azt hatályon kívül a rezsim megdöntése után, így meg majd jön a tárgyalásos átmenet a szokásos elvtelen kompromisszumokkal), hanem arra is, hogy a NER kiépülhessen teljesen, és aztán a saját züllöttségének súlya alatt összeroppanva temesse maga alá az orbánizmust, mint olyat.

Kár lett volna azt a napot egy véletlen ellenzéki győzelemmel elodázni.

Cseppben a rendszer

Ebből a szempontból tényleg mindegy, hogy a baloldali összefogás milyen teljesítményt nyújtana jelenleg kormányon. A nép éppen akkora része vallaná azt, hogy ezt az országot kizárólag a jobboldalnak van joga tönkretenni, mint amennyi a polgárháborús szembenállás fenntartásához szükséges. A nemzeti oldal felsőbbrendűségének mítoszát egyedül a nemzeti oldal rombolhatja le, és az elmúlt év alapján igazán nem lehet a miniszterelnököt azzal megvádolni, hogy e tekintetben ne követne el minden tőle telhetőt. Ellenzékben erre nem lenne módja. Milliók hinnének a mai napig az alaptörvény asztalában, a rendpárti oktatásban, a Nyugat alkonyában, de mindenekelőtt Orbán Viktor zsenialitásában és erkölcsi tántoríthatatlanságában.

Egy évvel a választások után kevesebben hisznek ebben, azért még hosszú az út a végső kiábrándulásig.

A nagy nap akkor fog ránk virradni, amikor az összes fideszes lopásban, szemétkedésben és kóklerságban mindenki magát a rendszert látja majd, és nem a rendszertől független sajnálatos tévedéseket. Itt még nem tartunk. A folyamatot leginkább a fontolva csalódó társutasok küzdelme szemlélteti. Az eredeti eszme, mondják, szép volt, csak a megvalósításba csúszott hiba. Talán még megreformálható. Jól ismerjük ezt. Amikor a kormányhivatalt óvodások dicsőítik, azt mondják, hogy ez sajnálatos túlkapás. A komcsi híradó: szerencsétlen túlkapás. A vasárnapi zárva tartás: megmagyarázhatatlan túlkapás. Pedig ezek nem egyedi hibák, a rendszer lényegéből következik mindegyik. Az óvodások énekeltetése benne volt a 2010-es győzelem után mindenhova kifüggesztett Nenyiben. A komcsi híradó nem túlkapás, hanem szükségszerűen következik a Fidesz évtizedes, vezérelvű alapszabályából. Ahogy a vasárnapi zárva tartás is.

Ez az azonosság-tétel lényege. Nincs kétféle Orbán. Az egyik, aki üzleti vállalkozásként működő katonai szervezetet formált a Fideszből, és a másik, aki alázattal kormányozná a szabadságukban kiteljesedő polgárokat. A NER pontosan olyan lett, mint a Fidesz, ezt előre lehetett látni, mindkettőt a saját képére teremtette az az ember, aki táviratban üzente meg a tengerpartról az engedelmes frakciójának, ki lesz a köztársasági elnök. Gusztustalan volt az eszme már az első pillanatban, rendszert váltani mégsem lehet azok nélkül, akik hittek benne. Ez a szomorú matematika.

Túl a csúcson

Ők az elmúlt év eseményeit egyre növekvő csodálkozással élik meg: mi történt a Fidesszel, ezt minek csinálják, vajon mitől bolondultak meg? Holott ez az év semmiben sem különbözött az előtte lévő négytől. A netadó nem nagyobb ostobaság, mint az iskolarendszer centralizálása. Putyin februári leápolása nem gusztustalanabb, mint a baltás gyilkos kiadása. A norvégos civilek elleni támadás a filozófusok elleni támadásnál. L Simon leaszfaltozott bekötőútja, Zsiga Marcell leaszfaltozott bekötőútjánál. Polt Péter is ugyanazzal a függetlenséggel és alapossággal deríti fel az igazságot a Quaestor-ügyben, mint a trafikosztogatásnál.

Ugyanaz a tartalom, ugyanaz a stílus, még a szereplők is ugyanazok, mégis minden megváltozott. Fogalmam nincs ennek mi az oka. Az biztos, hogy nem a fideszesek lettek mások, ők ugyanolyanok, ezért is néznek annyira bambán, amikor bármihez nyúlnak, és rosszul sikerül. Eddig fordítva volt. Eddig adott a gép.

Nyilván semmilyen szempontból nem hasonlítható egymáshoz a két helyzet, de valahol nagyon távolról felsejlik a 2006-os fordulat. Újra megnyert választás, erőnek telje, mindenki azt gondolta, hogy innentől kezdve maradnak a végtelenségig, addig összejött minden, aztán egyszer csak semmi. Talán mert már akkor sem igazán akarta őket a nép, amikor másodszorra rájuk szavazott? Vagy mintha túltelített oldat lenne a közvélemény, amelyben hirtelen kikristályosodik az undor?

A hős, ki csak cégének élt

A bukás önmagában kevés. Tragikus döntésekkel, hazaárulással, hullahegyekkel még simán lehet bárki példakép. Horthy Miklós lényegesen nagyobb pusztítást végzett Orbánnál. Elvesztett egy háborút, százezreket mészároltak le a kormányzósága idején, az egész történet úgy kudarc, ahogy van, mégis akadnak nem kevesen, akik szobrot állítanának neki. Ha valaki antiliberális, reakciós és megbízhatóan korlátolt, akkor nem tud olyan károkat okozni, hogy ne legyen kultusza. Gerő András a neves antiszemita-vadász és legitimista történész, Ferencz Józsefnek emelne szobrot, a tüchtig tömeggyilkosnak (vö: aradi vértanúk, nemzeti gyásznap), a magyar történelmi tudatban kulcsszerepet játszó szabadságharc leverőjének, az első világháború kirobbantójának, aki mindent olyan jól meggondolt és megfontolt, hogy a kis villámháborúja korábban ismeretlen méretű szenvedést szabadított a világra néhány millió halottal – magyar vonatkozás: Trianon.

Inkább az a furcsa, hogy eddig nem kapott szobrot.

Régi törvényszerűség, hogy amikor egy kormánynak, pártnak, értelmiséginek végképp nem jut eszébe semmi hasznos, akkor pótcselekvésként egy újabb nyomorult szobrot állítana valamelyik történelmi sorscsapásnak. Innen nézve biztosak lehetünk abban, hogy tele lesz Orbán-szoborral valamikor az ország, mert amit most hárommillió éhezőnek, a liberális demokrácia felszámolásának és nemzetközi elszigetelődésnek látunk, az idővel büszkén vállalt hagyomány lesz a jobboldali mitológiában.

Kivéve, ha egy svájci bankszámlába bukna bele. Egy vadászgéptenderbe. Egy saját lábon álló családtagba. A vérveszteség sosem befolyásolta különösebbképpen a történelmi emlékezetet, tolvajokból viszont nehéz hőst faragni. Hülyén nézne ki a lovas szobor talapzatán a stilizált sertéstelep.

Mi lett volna, ha nem lopják el az egész országot? Akkor azonnal el kellene zavarni őket. Így viszont még adhatunk nekik egy kis időt, hogy a történelmi küldetésüket bevégezhessék.