Aki valóban patrióta, tehát nemzeti ügynek tekinti az Orbán-kormány bukását, annak támogatnia kell az EU esetleges szankcióit Magyarország ellen. De nem ez a lényeg. Komoly szellemi, jellembeli, kulturális és attitűdbeli váltás kell.
"Orbán Viktor bizonyította, hogy igaz demokrata és emberjogi harcos. Jó lenne, ha az alaptalan vádaskodást dialógus, esetleg konstruktív vita váltaná fel."
(Christopher H. Smith republikánus képviselő, ápr. 14.)
Bármi megtörténhet – lepte meg közönségét Európa erős embere, amúgy igaz demokrata és emberjogi harcos, kábé úgy, mintha maga sem hinné el, mik meg nem történhetnek a világban, amíg ő más dolgokkal van elfoglalva, ráadásul "a bármit elég nehéz definiálni". Megtörténhet például, hogy "egy Magyarországgal szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet", amit ő úgy jellemzett, hogy "lényegében terrorakció" történt, de odáig már nem terjedt a bármi (és a lényegében), hogy beismerje, ezt az utasszállító gépet bizony az ő új keleti barátocskájának a fizetett, kiképzett barátocskái szedték le. Upsz, bizony.
Ebbe a sorba, a korábban teljesen elképzelhetetlen bármi kategóriájába tartozott az igaz demokrata számára az is, hogy őt (Őt!) egyszer beperelhetik és elítélhetik hatáskör túllépése miatt. Közel húsz éves kamukommunikáció, és néhány tusványosi őszinte félmondat után ugyanis Orbán Viktor teljesen nyíltan kiadta magából egyik látens félelmét, amely egy aktuális washingtoni fejlemény láttán konkretizálódott benne:
"...az is lehet, hogy a szenátus és a képviselőház együtt úgy döntött, hogy beperli az amerikai elnököt folyamatos hatáskörtúllépés miatt. És amikor ezek mögé nézek, kiderül, hogy nemhogy beperlik, többször elítélték már az amerikai elnököt hatáskör túllépése miatt… Képzeljék el Magyarországon, amikor a parlament beperelné a magyar miniszterelnököt hatáskörtúllépés miatt, és akkor a bíróság el is ítélne. Meddig tudnék én hivatalban maradni, tisztelt Hölgyeim és Uraim?"
Korábban már az is felségsértésnek számított volna, ha ilyet valami balos szerző akár csak megpendít a réteglapjában, de ahogy emlékszünk, senki nem tett ilyet, nemhogy azt halljuk most Tőle, hogy egy gondolat bántja őt, ez. Őt, aki évek óta napi szinten pont azon dolgozik a kétharmadával, hogy ne történhessen meg bármi, és erre utastársait is figyelmezteti. És mindezt azért, mert olvasta, hogy a képviselőházi republikánusok úgy döntöttek, bíróság elé citálják az elnököt, amiért hatáskörét túllépve, kvázi rendeleti kormányzással erőltette át elhíresült egészségügyi reformját (ez nem összekeverendő a Clinton-érából ismert impeachmenttel, ami képviselőházon belüli eljárást jelent, akár azzal az eredménnyel is, hogy az elnököt a végén menesztik). Az amerikai elnököt tehát elvileg így el lehet mozdítani. De Őt?
Őt nem, mint az az alaptörvényből is kiderül. De hát ezt ő is tudja. Akárcsak azt, hogy választásokon viszont még mindig megbuktatható lenne, dacára a sok törvényi manipulációnak, állami médiakontrollnak. Ha...? Ha lenne politikai alternatívája. De nincs.
Éspedig ma még azért nincs, mert hazánk, Magyarország ennyi év alatt sem volt képes egyetlen arcot sem produkálni, aki kiállhatna ellene. Nincs egyetlenegy, a tekintélyelvű putyinizmus helyett a felelős leadership fogalmát ismerő ember, aki az Orbán által fenyegetett a) egyéni szabadságot, b) magántulajdont, c) piaci versenyt, d) joguralmat, e) racionalitást, f) tiszta közéletet ismerné, szeretné, hirdetné, ehelyett többnyire piros, zöld és barna színárnyalatú kollektivisták ténykednek ellene. Márpedig balról Őt, a fő kollektivistát, pártját és teljes gazdasági-kulturális-civil hátországának uralmát nem lehet megdönteni. Pláne, hogy ezt az inkompetens, különösebb meggyőződés és szervezési készség nélküli ellenzéket is mihamar illene leváltani.
A személyi állományában is teljesen megújult politikai alternatíva ugyanis nem jöhet létre komoly szellemi, jellembeli, kulturális és attitűdbeli váltás nélkül. Egy, az ország működés- és versenyképességét megalapozó-helyreállító, individualista indíttatású mentális rendszerváltás nélkül.
A fővárosi közgyűléssel kapcsolatos kormányzati-alkotmánybírósági manipuláció, Budapest elcsalása miatt az önkormányzati választás előtt érezhetően erősebb a bojkott gondolata, mint a parlamenti választások előtt, pedig a dilemma abszolúte ugyanaz: el kell dönteni, fontosabb-e képviselői/polgármesteri pozíciókat elfoglalni ezek elől, mint az egészet elvből elvetni, és mást csinálni? Béndek Péter szerint azok a pártok, amelyek jelölteket indítanak, "kollaborálnak, bábellenzékként legitimálják azt a rendszert, amelyet már rég a rendszeren kívüli eszközökkel kellene támadniuk", és így érvel Radó Péter oktatási szakértő is, Facebookon meghirdetett személyes bojkottbejelentésével.
A (liberális-demokratikus) minimum azonban az, hogy válaszra méltatják az Eötvös Károly Intézet hozzájuk intézett kérdését: "...amennyiben a demokratikus ellenzéki pártok részt kívánnak venni az általuk sem demokratikusnak minősített elkövetkező választásokon, akkor abban a tekintetben magyarázattal tartoznak a demokratikus közvéleménynek, hogy ezt milyen megfontolásokból, milyen célokkal teszik." Még egyszer: ez a minimum, és ha valamelyikük a részbojkott mellett dönt (az Együtt pl. szimbolikusan befalazta a Fővárosi Közgyűlést), azt is nyilvánvalóvá kell tennie, milyen más politikai válaszra készül.
Ehelyett azt látjuk, hogy a baloldali ellenzék már csak a kerületeken osztozkodik, a főváros élére pedig olyan embereket jelölne, mint Kulka János színművész, Alföldi Róbert színművész, Magyar György színm... ügyvéd, vagy Balázsovits Lajos színművész ("Azt mondják, politizálni csak baráti társaságban szokott. Azt hallani, ha ez nem szivárog ki például Jancsóék társaságából, fel sem ötlik a neve lehetséges főpolgármesterként" – úristen. Forrás: Népszabadság), Bokros Lajos kvázi önmagát indítja, Demszky Gábor pedig azzal az érvvel támogatja, hogy "főpolgármesterségével repedés keletkezhet az Orbán-rendszeren". Holott maga Tarlós István ismeri el, hogy az őt lehetővé tevő jogszabály teljesen flexibilis, olyan "kétharmados parlamenti többségről beszélünk, amelyik bármikor képes hozzányúlni az önkormányzati törvényhez", pl. vétójogot adhat neki, de csak a választás után derül ki, milyen területekre lesz érvényes. Ez így normális dolog vajon?
Vagy segítsen az EU, végül is erre tartjuk? Az Európai Bizottság szóvivője, Jonathan Todd is milyen kőkeményen kiállt az unió alapértékeiért: "egy nyári táborban elhangzott beszédből a bizottságnak nincs oka arra következtetni, hogy Magyarország elállna szerződésben rögzített kötelezettségeinek teljesítésétől". Remek. Pedig már saját érdekében is jó lenne, ha Európa az amerikai lapokra is figyelne kicsit: "Orbán Viktor illiberális őszintesége figyelmeztetés, hogy a szabad piacok és a szabad társadalmak erőteljesebb védelmet igényelnek" – írta pl. a Wall Street Journal. A The New York Times pedig fontos szerkesztőségi cikkben javasolta a bizottságnak a Magyarországnak szánt támogatások csökkentését, és azt, hogy kezdeményezzen eljárást szavazati jogának megvonása céljából.
Ez ugyan dicséretes, és aki valóban patrióta, tehát nemzeti ügynek tekinti az Orbán-kormány bukását, annak támogatnia kell az EU esetleges szankcióit Magyarország ellen. De nem ez a lényeg. A kormányváltás valóban a szabad piacok és a szabad társadalmak érdeke, de attól még elsősorban a nemzeti magánügyünk. Nem menekülhetünk el a gondolkodás felelőssége elől, nem spórolhatjuk meg magunknak az aprómunkát. A NER nem magától, valamiféle törvényszerű elégedetlenségi automatizmus miatt fog elbukni – ha egyáltalán el fog.
El kell döntenünk, hogyan éljük túl Orbánék évtizedekre berendezkedő (horribile) uralmát. Pláne így Tusványos után, amikor tehát lassan kezd tisztulni a kép, milyen országba is tervezett bele minket az igaz demokrata és emberjogi harcos.