"Legszívesebben - mondotta K. úr - kibékíthetetlen ellensége lennék egy jól működő demokráciának."

(Dalos György)

Ennek a választásnak valójában nincsen tétje. Nem az a kérdés, hogy ki nyer vasárnap, mert ezt a döntést az állampárt már meghozta, jó, a megvalósítás gépezetébe még kerülhet homokszem. Nem az a kérdés, kétharmadot kap-e e Fidesz, mert az alkotmányos kár már megtörtént, szabadságunk és piacgazdaságunk tervezett további lebontásához már nemigen kell ez az eszköz. Arról sem szól ez a döntés, hogy helyette milyen alternatívát szeretnénk megvalósítva látni, mert ilyen alternatíva vagy nem látszik, vagy látszik, de az meg rémisztő.

Egy dolgot tehetünk: elmegyünk és nemet mondunk.

"Én azt mondom, felejtsük el a taktikázást, hagyjuk végre abba a kisebbik rossz állandó mérlegelését. A Fidesz kétharmadát szinte illúzió megakadályozni, a Jobbik meg úgyis bekerül, és hogy »lent« tartsuk, mindenképpen el kell menni szavazni. Hadd javasoljam, hogy tekintsünk méltósággal önmagunkra és demokráciánkra: éljünk az elvi, meggyőződéses szavazat esélyével! Már ha vannak elveink" – igyekeztem négy éve megindokolni, miért voksolok arra a jelöltre, aki a kínálatból még a leginkább képviselte a szabadság és a piacpártiság elveit. Mára ez a kérdés megoldódott: nincs ilyen jelölt.

Biztos van választó, aki tud nemcsak érdekei, de elvi meggyőződése alapján is szavazni, én nem tudok. A parlamentben és azon kívül, a gigantikus szavazólapon bal- és jobboldali állambarát, a kapitalizmust, a fogyasztást és az individuumot leginkább lenéző alakulatok várják Kádár népének X-ét. Úgyhogy visszatértem húsz éven át folytatott választói magatartásomhoz, munkaidőben taktikázok, vasár- és ünnepnapon a kisebbik rosszat mérlegelem.

Ha rajtam múlna, nem szociális, hanem szabad piacot akarnék. Olyan pártot akarnék, amelyik kicsi, alkotmány által korlátozott, de hatékony államot hirdet. Ezenkívül privát és közösségi iskolák sokasága által versenyhelyzetbe hozott állami iskolákat, privát egészségpénztárakat és sok magánkórházat, magánnyugdíjat, privatizált MÁV-ot, Simicska- és Puch-mentes gazdaságot, és francia vagy koreai Paks-bővítést. Egykulcsos adót, de igazit. Azt akarnám, hogy aki a kampányban ingyenebédet hirdet, azt három napra ültessék le állam melletti izgatás vádjával. De mindezt nem akarhatom, mert a keresletemre nincs kínálat. 1990 óta nem volt lehetőség valami normális konzlib pártot létrehozni, tudomtudom, a mi hibánk, tetszettünk volna.

Jó. De akkor most maradjak otthon? Csak azért, mert a racionális érdekérvényesítésnek, az egyéni jogoknak, a joguralom visszaállításának nincs esélye, hiszen kilátásban sincs a politikai manifesztációja? Négy éve várok a protest napjára, nincs az a valóban csábító bojkottfelhívás, ami ezt a napot elvehetné tőlem. Ha a NER-nek nincs alternatívája, hát akkor szavazok a NER ellen. Egyszer élünk. Úgyhogy vasárnap elmegyek, és szabad és tisztességtelen körülmények között szépen leszavazok arra a baloldalra, amelytől amúgy az égvilágon semmit nem várok, mert nem az én világom. Hogy miért?

Ötvenéves múltam, nem várok jobb időkre és pártokra, belátom, hogy ha most megint a Fidesz nyer, akkor az alkotmányos-piacgazdasági minimum helyreállítására esély sem lesz. Politikai alternatíva felépítésére persze igen, hosszú, boldog NER-es évek elé nézünk, de előbb még bizony ott érvényesítem a protest-szavazatomat, ahol az a mostani számok alapján a leginkább hasznosul. Semmilyen illúzióm nincs a mindenkori magyarországi politikai kínálattal, de még a máshol remekül működő demokratikus rendszerekkel, a demokráciák amúgy szabadságkorlátozó lényegével kapcsolatban sem. A parlamenti választás egészen biztosan nem a kompromisszummentesség terepe.

A kisebbik rosszat választom: életünk tudatos államosítása, az eltervezett konformizálás és uniformizálás helyett a káoszt és az alkalmatlanságot.

*

"A választás nem attól szabad, hogy a polgárok szabadon kifejezhetik az akaratukat, hanem attól, hogy ez az akarat érvényesülni is tud" – nyilatkozta nemrégiben Szentpéteri Nagy Richárd politikai elemző, és ezzel akkor is egyetértek, ha ő maga nem úgy érti, mint én: hogy ti. még mindig vagyunk annyira szabadok, hogy egy mélységesen inkorrekt választási rendszer ellenére szavazhatunk, éspedig a reálisan létező, sajnálatos kínálatra. Az összes ismert manipuláció (körzetátszabás, győzteskompenzálás, határon túliak megkülönböztetése, bizniszpártok stb.) ellenére az elvi esélye mindig megvolt a ballib oldalnak arra, hogy körzetfüggetlenül megfordítsa azt a bizonyos közhangulatot. Nem tette, és nyilván nem is ezt jutalmaznám. Ahogy azt sem, hogy mindig elmondják, mennyire jogállamiatlan-illegitim az egész, ehhez képest meg kezdettől teljesen elutasították a teljes elutasítást.

A leginkább az iskolák fájnak. A pedagógusok is kicsit, de leginkább az államosított gyerekek. Inkább vigyék a magánnyugdíjamat, az alkotmányomat, a közbeszerzéseimet, a közműcégeimet – de hagyják békén a gyerekeimet. Ha egyetlen jelenséggel jellemezhetném a NER leglényegét, akkor nem Kerényi Imre festményeit, nem Gábriel arkangyalt, nem a rezsihazugságot, nem a Rogán-vagyonosodás elhallgatását választanám, hanem a gyerekeink eltulajdonlását, az iskolákra és a tankönyvpiacra központilag ráeresztett hoffmannrózsizmust, a teljes centralizációt, nagy ívben leszarva a szülői beleszólást, a civil kontrollt, a szabadságot, a kreativitást, az angol nyelvtanulást, piedesztálra emelve azokat az "értékeket", amellyel egy egyszer már sikeres modellt fenn lehetett tartani: a konformitást és a szervilizmust. Dühös vagyok, és szavazni akarok.

"A Nemzeti Együttműködés Rendszere semmilyen szempontból nem nevezhető rendszernek", ezért nem is konszolidálható – érvelt Tallián Miklós a bojkott mellett, és ez igaz, de ezt ugyanígy beláthatja az is, aki bojkott helyett legalább egy nyomorult táviratot el akar küldeni a NER-nek: Rendszer nem vált be, STOP. Amúgy akarja a halál konszolidálni a rendszert, inkább eltüntetni akarom, ha nem most, akkor majd, egyszer. (Most ugyan esélyük sincs, de ha az általam nem éppen nagyra becsült baloldal nyer, választási reformba akarna fogni, ez azért mellettük szól. Ellenük pedig az, amit szintén Tallián kolléga ír: "köztük sincs senki, aki felvállalná egy működő, nyugati típusú intézményrendszer kialakítását". Ez is abszolúte tény, de most nem ez a kérdés. Előbb valaki szedjen le az akasztófáról, vágja le a nyakunkról a kötelet, aztán utána megbeszéljük a nyugati típusú intézményrendszert.)

"A mi részvételünkkel legitimálják Orbán 4-8-12-16 esztendejét" – érvelt Tamás Gáspár Miklós is a bojkott mellett. Így van, ahogyan 1990 a részvételünkkel (és, by the way: távolmaradásunkkal) legitimáltuk az összes eddigi kormányt. A rendszeren kívül is van élet, de minek: javított-bővített kiadásban, de alkotmányos-parlamentáris rendszer kell, nem bázisdemokratikus, permanens népszavazásos utópia (ezt épp elég ideig képviseltem, úgyhogy tudom, mennyire káros), arról pedig nekünk kell gondoskodni, hogy legyen épelméjű politikai választékunk.

"Aki a kisebbik rosszat választja, az is a rosszat választja" – emelte fel a szavát a mindig morális indíttatású Sólyom László félreérthetetlenül a baloldal ellen, az LMP mellett, kiemelve ezzel az ökopártot a kisebbik rossz – nagyobbik rossz mérlegelési köréből. Miért is? Számos jó ok létezhet az LMP megszavazására, én pl. Schiffer Andrást kifejezetten becsülöm és okos politikusnak tartom, de a párt mélyen antiliberális, ökoszociális filozófiája és időnként megmagyarázhatatlan Fidesz-közelisége számomra igenis a nagyobbik rossz a konfúz, részben hiteltelen, de alapvetően nem Nyugat-ellenes "kormányváltókhoz" képest.

Az év sajtófotója lehetne az a fekete-fehér fénykép, amit ezrével osztottak meg a Facebookon: egy budapesti buszban ülő-álló szürke tömeg alatt volt látható a "Nem érdemelnek több esélyt" felirat, a fideszes kontextus nélkül. Nagyon találó felvétel. A mi passzivitásunk, igénytelenségünk és nihilizmusunk termelte ki a NER-t. Rajtunk áll, mihez kezdünk vele: nem pont most, de azért előbb-utóbb eltakarítjuk, vagy szépen, kényelmesen berendezkedünk arra, hogy mások szépen, kényelmesen berendezkednek az életünkben.