Király utca, kedd reggel 9 óra, mérsékelt sor a kisbolt pénztárjánál – az üresen ásító cigis állvány a válasz, a potenciális vevők jó része a szemközti nemzeti trafikban vásárol már. Van azonban, aki még meg tudja innen oldani a dohányzást – külföldi srác kér angolul cigarettapapírt, azt még árulhatnak itt is. El is bábozza a kezével a sodrás mozdulatát. Kell a rásegítés, mert vele szemben fád boltos asszonyság, tekintetében évtizedes ÁFÉSZ-szocializáció, ahol a bolt maga az állam, ő meg benne az állam narancsbőrös, lengő alkarja, aki maximum szívességből mozdul meg. Érezze magát a vevő megtisztelve, hogy foglalkoznak vele, és nem, csupán csak azért, mert a főváros egyik központi, turisták által előszeretettel látogatott utcájában vagyunk, még nem fog valami idegen nyelven megszólalni. Most is magyarul vakkant vissza, kicsit sem kedvesen:

- No de azt mondja meg, hogy goldot kér vagy szilvert?

Ez így ragozva, magyarosan nem túl informatív a vevőnek, aki újra mondja és mutatja, hogy smoking paper. A boltos néni kiabálásra vált:

- MIÉRT NEM ÉRTI, HOGY GOLDOT ADJAK, VAGY SZILVERT KÉR? DÖNTSE MÁR EL, MIT NEM ÉRT EZEN?! NEM IGAZ MÁR!

Már nyitnám szám, hogy ezt a jelek szerint angolul elképesztően bonyolult kérdést lefordítsam a srácnak, de az megelőz, és meglátva a pult mögött a cuccot, rámutat a kért árucikkre. Boltos asszonyság lebassza a pultra (bocsánat, de AZ a mozdulat máshogy nem jellemezhető, csak ezzel a kifejezéssel). Annyi azért csak megjegyzek, hogy ha magyarul kiabál vele, attól még nem fogják egymást jobban érteni. Csípőből jön a válasz:

- De hát azt se érti, hogy gold vagy szilver?!

Ráhagyom, fizetek, kimegyek. Azon pedig most nem is időznék sokat, hogy megint egy csodás emlék, amit egy turista hazavisz magával, hogy a boltban magyarul üvöltenek vele, ha kér valamit. Inkább generálisan foglakozzunk azzal, hogy a hülye divatok és tévhitek sorában mennyire előkelő helyen áll az a meggyőződés, hogy a cuki kis boltok en bloc jobbak, kedvesebbek, „emberibbek” mint a teszkószerű hiperek.

A túrót. A fenti példában szereplő kis bolt például arról is ismert, hogy potenciálisan tolvajként kezel minden betérőt. Teljesen mindegy, hogy öltönyben vagy zsebes nadrágban, délelőtt 10-kor vagy este 11-kor megyek be, mindig tőlem két centire talál pakolni/igazgatnivalót az őrszemfunkcióval ellátott dolgozó. Rohadt megalázó, csak mondom.

*

A hipermarketek cipőzése, illetve a cuki kis boltok ajnározása több párt kommunikációjában, döntéseiben is markánsan jelen van. A hasadás előtti, „nagy” LMP indította el a plázastop nevű akciót (figyelj, nyelvi furfang, a teszkószerű, nagyon nem pláza-jellegű boltokat is plázaként kell emlegetni, mert a pláza, az gáz, az diszkós, oda bringáznak be az ördögbotosok), amit igen hamar saját nevére vett a Fidesz is. Utóbbinál csak máz volt a „kisboltosság”, az igazi cél a gazdasági hátország (és itt Seres László CBA-professzorra nézek) megerősítése, kivételezett helyzetbe hozása volt. Jól emlékszem, ahogy hol kedvesen, hol határozottabban, de 2011 nyarától sokan és sokszor elmondtuk-megírtuk az ökoszociálisoknak, hogy ne csinálják ezt, ne nyomassák a plázastopnak nevezett hülyeségüket, mert baj lesz. Baj lesz azért, mert egy elszegényedő országban nem lehet pont a legolcsóbb termékeket forgalmazó kiskereskedelmet kvázi betiltani, és baj lesz, mert ebből a Fidesz egy CBA-törvényt csinál majd. De nem, csak nyomatták tovább, ordas nagy csúsztatásokkal, szemellenzősen, hogy akkor is vegyük meg drágábban a piacon Mari néni őstermelői almáját, Tóta W. Árpád se „zabáljon a plázában”, mentsük meg a kistelepülések kisboltokkal pompázó főterének panorámáját!

Bullshit. Eleve nem arról volt szó, hogy Árpád hamburgert akar „zabálni” a plázában (bár azzal se lenne semmi baj), hanem arról, hogy a 47.000 forintos éhbérért guriző, kiskunhalasi közmunkás nem tud ökobio kézműves olívaolajat venni csillió forintért, hanem csak a kék-fehér csíkos, sajátmárkás napraforgóolajra futja neki. Ha van hipermarket a városban, vagy annak közelében. Ha nincs, akkor tényleg bemegy a kisboltba, és ott… ott bizony Winny meg Aro típusú napraforgóolajat vesz le a polcról, amit a kereskedő a távolabbi Metro, meg Tesco, meg hasonló helyeken vett nagyobb tételben. Csak ugye, rárakja a saját hasznát – amivel szintúgy semmi baj nem lenne, ha döntési helyzetben lenne a vevő, ha mérlegelhetne, hogy Erika néni boltjában drágán, vagy a város szélén, olcsón vásárol.

Mivel azonban a Fidesz az LMP javaslatát lenyúlva olyan rendszert vezetett be, ahol a minisztérium egy központi bizottsága dönti el, hogy felépülhet-e egy bolt (nem, messze nem pláza, hiszen dobtak vissza 450 négyzetméteres boltnyitási kérelmeket is; no most egy 9x50 méteres pláza maximum makettnek megy el), nincs döntési helyzet, és nincs verseny. CBA-k, azok nyílnak dögivel, más üzletláncok viszont kivonulnak, bezárnak, töpörödnek jól. Bevallom, én akkor azért kicsit elcsattantam, amikor tavaly nyáron az akkor még LMP-s Szabó Rebeka olyan című kérdéssel fordult az illetékes miniszterhez, hogy „Fideszes pláza stop, avagy hogyan épül a haverokkal való együttműködés rendszere?”.

Hát jó reggelt kívánok, kezeit csókolom, úgy épül, ahogy azt előtte majd’ egy éven keresztül előre mondtuk, „plázazabálásaink” szüneteiben.

*

És bár eső után köpönyeg, elmondom azt is, hogy mit mérlegel a vevő akkor, amikor döntenie kell, hogy kis bolt vagy pláza. Ha a kis boltban az eladó kedves, esetleg meg is jegyzi őt, és pár alkalom után már előre veszi le a polcról mondjuk a smoking papert, akkor csakis oda fog járni. Ha meg lehet beszélni, hogy tegyenek félre neki három rozskiflit csütörtök reggelre, akkor csak oda fog járni. Ha a kedvéért szereznek be csilis mogyorót, gluténmentes pászkát vagy zöld vécéillatosítót, akkor csak oda fog járni. Ezeket ugyanis a teszkószerű boltok nem tudják, mert személytelenek, mert központosított árubeszerzés van, mert nincs egyéni elbírálás. Ha viszont a kis bolt elméletileg este nyolcig van nyitva, de már fél nyolckor látványosan felmosnak, és vasvillaszemekkel néznek rád, mert „rámentél”, akkor nem mész oda. Ha a parizerhez hozzámérik a plombát is, ha ecetes vízzel „lehelnek életet” a ráncos virslibe, ha direkt a lejárt szavatossági időre ragasztják az árcédulát, ha a kiengedett jégkrémet visszafagyasztják, ha potenciális tolvajnak néznek mindenkit, akkor nem mész oda. A kiabálós asszony boltjába se megyek többet vissza, az száz.

Ha pedig benned is dobog az LMP-s „közösségi szív”, akkor pláne végiggondolod, hogy egy-egy kis boltban miért is a pénztárgép melletti kis számológépbe ütik be a vásárlásodat, és vajon a minimálbérre bejelentett dolgozó mennyit kap zsebbe a tulajtól – és hogyan aránylik ez a hipermarketek szigorúan adminisztrált, fillére pontosan kiszámolt adófizetéséhez?

Többektől hallom, hogy tulajdonképpen a trafikmutyi is egy jó ötlet volt, csak mutyi nélkül kellett volna végrehajtani. A túrót! Alapjaiban elhibázott minden olyan intézkedés, ahol az állam engem, az állampolgárt pici, buta haszonállatként kezel, amit kiépített karámban kell közlekedtetni, mert az oktondi barom magától nem jó helyen venné a kiflit meg a cigit. Nem lehet jól trafikolni, nem lehet jól plázát stoppolni, ab ovo nem lehet jól betiltani. Negyven évig próbálgattunk egy olyan rendszert, ami ezen a logikán alapult, és jól meg is bukott, iszonyú tehertételt hagyva ránk, mai magyarokra. Kádár János papucsának az orrán a pamutbojt mindenki, aki ezt akarja visszahozni, és én speciel nem kérek belőle.