Bauer Tamás: Őszödről és Kötcséről – másképp
Bauer Tamás Babarczy Eszter korábbi cikkére reagálva újfent kifejti: a Fidesz kétharmados többsége a magyar demokrácia alapjait veszélyeztetné. Szerinte „Orbán kötcsei beszéde olyan folyamatba illeszkedik, amely a magyar demokrácia visszaszorítására, gyengítésére, felszámolására irányul.”
Babarczy Eszter újabb, az őszödi és kötcsei beszéddel foglalkozó cikkével nem olyan könnyű a dolgunk, mint az előzővel, amelyben a Fidesz kétharmados többségét tekintette az országra nézve előnyösnek. E korábbi válaszcikkében volt egy további fontos kijelentés, amely kulcsot ad kezünkbe az újabb írás megértéséhez is. Ha veszélyesnek tartjuk a Fidesz kétharmadát, azzal szerinte „azt is állítjuk, hogy a politikai pártok Magyarországon nem egyformán elkötelezettek a demokrácia iránt.” Az idézet azt jelenti: előbb kizár egy lehetséges következtetést, és csak utána lát neki érvelni. Nem fordítva kellene eljárni?
Újabb cikkében Babarczy azokkal vitatkozik, akik Orbán Viktor kötcsei előadásából arra következtetnek, hogy a Fidesz vezére a demokratikus rendszer, a parlamenti váltógazdálkodás felszámolására törekszik. Szerinte ellenfelei ugyanúgy kiragadják Orbán néhány mondatát, mint ahogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének is kiragadták összefüggéseiből egyes mondatait, hogy lejárathassák őt. Babarczy szerint az sem volt helyes – ő erősebb kifejezést használ, aljas eljárásról beszél mindkét esetben, amit én nem tennék –, és hasonlóképpen nem helyes a kötcsei Orbán-beszéd egyes mondataiból arra következtetni, hogy Orbán veszélyes lenne a demokráciára.
Szívesen egyetértek Babarczyval abban, hogy a vitatott mondatokat akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha szélesebb összefüggésbe helyezzük azokat. De én nemcsak az adott beszéd egészét vizsgálnám, hanem tovább lépnék. Gyurcsány ezerszer idézett mondatai („Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este.”) összefüggésükbe helyezve egy gazdaságpolitikai fordulatot alapoznak meg a felelőtlentől a felelős gazdaságpolitikához, a hamistól az igaz, az egyenes kommunikációhoz. Az állítás mindkét része a meggyőzés érdekében túloz, hiszen az első Gyurcsány-kormány idején is kormányoztak, csak nem volt még erő a szükséges fordulatra, és az sem igaz, hogy „reggel, délben, este” hazudtak, csak az, hogy elhallgatták egy fontos részét annak, amire készültek. (Ma a Fidesz nem egy fontos részét, hanem az egészet hallgatja el, de ez nem menti sem a 2002 és 2006 közötti súlyos gazdaságpolitikai felelőtlenséget, sem a 2005-2006-os elhallgatást.)
Az aligha vitatható, hogy Gyurcsány az őszödi beszéddel az elhallgatásnak, ha tetszik a hazugságnak akart véget vetni. Éveken át hazugnak minősíteni azt, aki véget vet az elhallgatásnak, nem azért nem helyes, mert nem való így beszélni a politikai ellenfélről, hanem mert nem igaz. Azzal, hogy arra törekedett, hogy a kormányon levők végre felnőttként kezeljék a kormányzottakat – mint ahogy azzal is, ahogy miniszterelnökként ismét a parlamentet tette a politikai diskurzus első számú színterévé, szemben az Orbán-féle kinyilatkoztatásokkal –, erősítette a magyar demokráciát. Ebben a tekintetben volt az őszödi beszéd és tartalmának nyilvános előadása az Érdekegyeztető Tanácsban és az Országgyűlésben a gazdaságpolitikai vonatkozáson túlmutató fontos lépés.
Ha voltak korábban előítéleteink Orbán és pártja politikájával kapcsolatban, azok a szövetséges, a politikai barát pozitív előítéletei voltak. Jelentős liberális személyiségek, mint Litván György vagy Pető Iván kifejezetten barátságos írásokban üdvözölték 1998-ban az Orbán-kormány megalakulását. Én magam az 1990-es kampányban még azt kértem gyűléseim hallgatóságától, hogy ha velem személy szerint nem rokonszenveznek, a fideszes jelöltre szavazzanak.
Csak a Horn-kormánnyal szembeni ellenzéki viselkedésük (amely gyökeresen eltért attól, ahogyan az Antall-kormány ellenzékében viselkedtek), majd kiváltképp az, amit a kormánytöbbség birtokában tettek, késztetett véleményünk megváltoztatására. 1994 és 1998 között még többnyire csak politikai retorikájuk sértette – súlyosan – a demokratikus rendszerek parlamenti ellenzékének normáit, hiszen akkor kezdték el a nemzettől idegennek, a magyar népet idegen érdekek szolgálatában kizsákmányolóknak minősíteni a kormányon levőket. Kormányzásuk idején, 1998 és 2002 között már a többség birtokában tettek meg mindent, amit a törvény betűjének betartása mellett megtehettek, az ellenzék politikai lehetőségeinek korlátozására.
Háromhetenkénti parlament, csonka kuratóriumok, a pártingatlanok újraelosztása, pártemberek a független közjogi intézmények vezető pozícióiban, a kormány választások előtti pénzügyi helyzetismertetési kötelezettségének törlése az államháztartási törvényből és az állami fejlesztések költségvetésen kívüli finanszírozása, az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vizsgáló bizottságok alkotmány- és házszabálysértő megakadályozása – ezekből a közismert tényekből vontuk le a kézenfekvő következtetést. Újra ellenzékbe kerülve visszatértek a demokratikus normákhoz nem illeszkedő, a kormányon levőket a nemzetből kirekesztő retorikához, s azt olyan tettekkel tetézték, mint a szerverbetörés vagy a kordonbontás, melyek közös nevezője mindig az volt: a politikai ellenféllel szemben minden eszköz megengedett. Ebbe a szemléletbe illeszkedett a kormányzás ellehetetlenítése népszavazással és népszavazási fenyegetőzéssel. Ahol pedig az önkormányzatokban hatalomhoz jutottak, ott a helyi sajtó és média ellenőrzésében, a kulturális vezetői posztok betöltésében messzemenően érvényesült a politikai természetű hatalomgyakorlás a politikától elvileg különálló területeken.
A Kötcsén mondottak érdemben nem jelentenek újat, csak azért hivatkozunk rájuk, mert Orbán ott nyíltan kimondta, hogy mire törekszik. Olyan helyzetet szeretne teremteni, amikor nem tud vele szemben politikai alternatíva fellépni. Olyan eszközökkel élne, amihez hasonlókat 1994 és 1998 között már bevetettek, de a remélt kétharmad birtokában, sem Alkotmánybíróságtól, sem köztársasági elnöktől, sem mástól nem korlátozva, sokkal hatékonyabban tehetik. Babarczy azzal veszi „védelmébe” Orbán törekvéseit, hogy a húszas évek bethleni konszolidációjával állítja azokat párhuzamba. Abban a több mint két évtizedben az ellenzék nem kerülhetett kormányra, abban a két évtizedben választások ugyan voltak, demokrácia azonban nem volt Magyarországon. A Betlen-Peyer paktum lenne a példa, amikor a potenciális baloldali tömegpárt eleve lemondott arról, hogy a kormányon levők alternatívája lehessen? Ezzel a párhuzammal – alighanem szándéka ellenére – csak megerősíti azok igazát, akik szerint a Fidesz uralma fenyegetés a magyar demokráciára nézve.
Ha eleve kizárjuk azt a lehetőséget, hogy az egyik párt kevésbé elkötelezett a demokrácia normái mellett, mint a másik – mint ahogy Berlusconi Olaszországában, Mečiar Szlovákiájában vagy Milošević Jugoszláviájában is ez illetve ez illetve ez volt a helyzet –, akkor persze nem marad tere az érveknek. Ha viszont nem dugjuk homokba a fejünket, ha nem vonjuk le előre a következtetést, akkor látnunk kell: amikor MSZP-SZDSZ többség volt az Országgyűlésben, akkor nem a kormány korábbi minisztere lett a jegybank elnöke, nem a kormányoldal mellett lelkileg elkötelezett személy lett a közszolgálati rádió elnöke, nem sérült az ellenzékhez húzó történelemmel foglalkozó intézmény költségvetési finanszírozása, visszaállították a kormány pénzügyi helyzetismertetési kötelezettségét az államháztartási törvényben és be is tartották azt. Az ellenzék hétről-hétre faggathatta a parlamentben a kormány tagjait és alakultak az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vizsgáló bizottságok.
Ezekben az években nem korlátozták a kisebbségben levő jobboldal illetve jobboldalhoz húzók lehetőségeit sem a parlamenti politikában, sem a közéletben, sem a médiában, sem a kulturális életben. A különbség a demokratikus elkötelezettség tekintetében, a politikai és szellemi pluralizmus tiszteletben tartásában tényszerűen kimutatható. Az a kötcsei mondat, hogy „a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is”, a Fidesz országos és önkormányzati hatalomgyakorlásának összefüggésében nyeri el figyelmeztető értelmét. És természetesen az a kijelentés is, amelyet Babarczy is felidéz: „Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki.” Szeretné, és nyilvánvalóan mindent meg is tesz majd érte, amit, ha meglesz, a vágyott kétharmados többség lehetővé tesz. Ha a Fidesz másfél évtizede folytatott politikájának összefüggésébe helyezzük a Kötcsén elmondottakat, egyáltalán nem ragadjuk ki azokat valóságos összefüggésükből, miért ne lenne indokolt figyelmeztetni arra, hogy a magyar demokrácia alapjait kerülhetnek veszélybe?