Azoknak írni, akik egyetértenek, ugyebár minek. A képzelt egység deklarációja, narcisztikus vadászat a „megint jót írtál” dicséretekre, fishing for compliments… - elég öncélú szellemi gyakorlat.  Akik másként gondolják, érdekesebbek. Viszont többnyire el se olvasnak. Két utat választhat az on-line publicista, hogy felkeltse a vele kevésbé egyetértő olvasók figyelmét és kiváltsa a kommentek végtelen sorát.

Az egyik, ha nemzeti-szocialistának hívja a nemzeti és szocialista eszmék keverékét.

A másik, ha vulgár-marxistának nevezi a vulgár-marxista gondolatot.

Amire két legutóbbi írásom a 130 év szégyen és az Aki közületek bűn nélkül való igen alkalmas volt. Ilyenkor hamarost kiderül, hogy a publicista, kétes ismereteit, valamely bolsi egyetemen szerezte, ahol bolsik adtak neki bolsi diplomát, hogy kiszolgálja vele a bolsikat. Mint a rendszer kegyeltjének. Még külföldiül is csak azért tanult meg, mert szülei bizonyára bolsi diplomaták voltak.  (Hisz – miként azt az utolsó ellenzéki rádió neves műsorvezetője, H. Henrik már számtalan ismétlésben osztotta meg hallgatóival – angolul megtanulni csak így lehetett. Legalább is médiamunkásnak, akinek viszont a tehetsége mindenkor fordított arányban áll a nyelvtudásával. Ez valami szabály.)

A publicista ilyenkor magába néz. Tán a hetvenes évek elején találkozott utoljára eleven kommunistával. Már olyannal, aki hitt a mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint rokonszenves, ám reménytelennek bizonyult, viszont teljes országok kisajátításához alibiként szolgáló eszméjében.  Amire ugyanis a publicista megszerezte azt a bizonyos bolsi diplomát, a kommunisták helyét már rég átvették a pragmatikus pártállami tisztviselők. Olyanok, akik képesek voltak egy-egy csontig vulgarizált marxista formulával legitimálni bármely koncepciót és törekvést, vagy annak az ellenkezőjét. Csak döcögjön valahogy a világ, maradjon meg a pozíció, teljen a családnak betevőre, emberi lakásra, Ladára, ha jobban ment, az asszonynak is Trabantra, nyaralóra, évente egy-két utazásra. Amely pragmatikus típussal a publicista ma is naponta találkozik. Tessen behelyettesíteni az autómárkákat aktuálisabbra, a marxista tézist pedig a hit, szeretet, haza, nemzet, család hasonlóképpen közfogyasztásra butított eszméire. Mielőtt eltévednénk: a szabadság és szolidaritás tételei is politikai közhellyé butíthatóak, legföljebb kicsit nehezebben. Nem volt még olyan gondolata az emberiségnek, amelyet a képmutatók nem alakíthattak bunkóvá (vagy a bunkók képmutatássá, ahogy tetszik).

A déja vu kétségtelenül a szemináriumok és politikai foglalkozások élményéből táplálkozik, ebben a jobber kommentelőknek teljesen igaza van. Egy régi vicc csak az újszülötteknek új, no meg feledékeny öregembereknek. Akik között akad, túl sok is, aki emlékszik, de mégsem. Ezt nevezi Orwell doublethink-nek.

A publicista - aki egyelőre csak várja az aggkori elhülyülés áldott állapotát - szakmai okokból kénytelen volt megemészteni a fél marxi életművet (nem könnyű olvasmány), no meg az egész 19. századi német társadalom- és gazdaságfilozófiát. Így elég jól emlékszik a lassan felfogott marxi elemzés és a néphadsereg politikai tisztjei által előadott változat közötti, szakadéknyi eltérés frusztrációjára és a szakadék áthidalására irányuló, óvatos kísérleteit követő kioktatásra is. Amelyekből mindig kiderült, hogy rosszul látja a dolgokat. A szakasz javát adó ifjú kőművesek és traktorosok legnagyobb örömére.

Ám frissebb emléke az a frusztráció, amelyet akkor érzett, amikor rá kellett jönnie: a rendszerváltás új világa alig emlékeztet a Tőke I. kötetében leírt gyönyörű kapitalizmusra. Amelyben azé az üzlet, aki jobb árut (szolgáltatást, gondolatot, értéket) ad, olcsóbban. Jól átvert egyetemem névadója.

*

Külvárosi kocsmába tévedtem szombaton. Bringám gondosan leláncolva a bejárat előtt, nem volt bizalomkeltő környék, megszomjaztam a tekeréstől. Bent meglehetősen parázs hangulat. Egy törzsvendégnek látszó egyed a neo-imperializmusról szónokolt, gondosan és ismételten kihagyva az e-betűt a ’p’ és ’r’ között. Továbbá annak szolgáiról, multikról, sorosokról, brókerekről, bankokról, Audikról, effélékről. „Neolibralizmus – szólt közbe a másik törzsvendég – nem impralisták, libralisták.” Ő a ’b’ és az ’r’ között hagyta ki az e-betűt. Ezen eléggé összevesztek. Majd az egyik – olyan nadrágos úriember-formám lehetett – hozzám fordult. „No, akkor impralisták, vagy libralisták?”  Mindegy, mondtam megalkuvóan.

Talán el kellett volna mesélnem, hogy épp aznap reggel hallgattam bizonyos Szanyi Tibort az ATV-ben. Szanyi, kis híján az MSZP elnöke, mai nyomorúságaink okairól beszélt.  Ám valahányszor a politikai elit – beleértve saját pártja – gyávaságáról, rövidlátásáról, önzéséről, korrupciójáról kellett volna szót ejtenie, mindannyiszor a „neoliberalizmus” kifejezéssel helyettesítette anyanyelvünk odaillő szavát.

Talán el kellett volna magyaráznom, hogy az ország miniszterelnökének „gyarmatosítás” fordulata pontosan megegyezik a marxizmus-leninizmus esti egyetemek (népszerűen foxi-maxi) neo-kolonializmus fogalmával. „A fejlett országok törekvése, hogy politikai függetlenségüket visszanyert, szegényebb országokat gazdasági függésben tartsanak. Fő eszköze a tőkeexport, a volt gyarmati népek kizsákmányolása.”

A szomjam elmúlt, várt a Római-part, nem mentem bele. A kocsma népe ott maradt, ideológiai zavarban. Pedig ami úszik mint a kacsa, hápog mint a kacsa és úgy néz ki, mint egy kacsa, az egy kacsa.