A Kossuth téri pedagógustüntetés legemlékezetesebb mozzanata a legvégén az öt perc csend volt. Nem balhézni jöttünk, hanem balhé van. Pilz tanár úr szavaival: Mögöttünk csak a tábla áll. De mi itt állunk az esőben, mert ez így nem mehet tovább. Némán, mert mindent elmondtunk már milliószor, és mégsem történik semmi érdemi.

Ez alatt az öt perc alatt mindenki másra gondolt, mindenki másként fogalmazta meg magában ugyanazt: ez így tényleg nem mehet tovább. Nekem kamaszkori nagy kedvencem, Vercors: A tenger csendje című kisregénye jutott eszembe.

Az 1941-ben írt könyv cselekménye roppant egyszerű. Egy német tiszt elfoglal egy francia házat, amelyben egy öregember él az unokahúgával. A két lakó az egyetlen rendelkezésükre álló ellenállási módot választja: nem szólnak egy árva szót sem a tiszthez. A német tiszt valódi széplélek, korábban zeneszerző volt, és arról álmodozott, hogy a németek és a franciák egyszer majd testvériségben fognak élni egymással. A csend, a tenger mély titkokat rejtő csendje döbbenti rá, hogy mennyire félrevezette az akkori idők progagandája. Végül jelentkezik a keleti frontra harcolni, ahogy mondja, „megy a pokolba”.

A közoktatás ma millió sebből vérzik, de erről most itt nem beszélnék, az alapproblémák olyan egyszerűek, mint Vercors regényének a cselekménye. A kérdés most az, hogy mi jöjjön ezután a felemelő öt perc csend után? Miképpen lehet elérni, hogy ne csak látszatmegoldások szülessenek a tanárok lecsendesítésére – amire mint láttuk, nincs is szükség, félelmetesen tudnak ők csendben lenni, ha úgy érzik, ez mondanivalójuk kifejezésének legalkalmasabb eszköze. De pusztán öt perc csendtől a német tiszt sem világosodott volna meg.

A tanár természeténél fogva türelmes. A magyar tanári kar öt évig türelmesen várt, hátha mégis kisül ebből valami jó – láttunk mi már néhány kapanyelet elsülni. Mostanra vált egyértelművé, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Nem lehet kegyelemkettest adni, nincs mese, buktatni kell.

A Klik Közép-Európa legnagyobb munkáltatója, mint ahogy annak idején a németek voltak Európa legnagyobb hatalma. Ezért én úgy látom, más eszközünk most nekünk sincs, mint a csend. Azon kell hát gondolkodnunk, miképpen folytatható ez a csend mindaddig, amíg a Klik megvilágosodik és „megy a pokolba”.

Ma majdnem minden tanár és iskolai segítő a Klik alkalmazottja, több mint százezer ember. Ahelyett, hogy az iskoláé lenne, amelyben ténylegesen dolgozik, és amelyért valóban felelősséget tud érezni. A Klikért nem lehet felelősséget érezni. A Klik ugyanúgy az iskolák megszállója, mint a németek a francia házaknak.

A zajos eszközök (egy országos sztrájk vagy még néhány tüntetés) időnként megbonthatják a csendet, de önmagukban nem fognak semmire sem vezetni, legfeljebb a kormányzat kiad néhány zengzetes jelszót (arccal a kréta felé, vécépapírt minden iskolába), ezeket megvalósítja kerül amibe kerül (kevésbe), és látványosan mutogat a hatalmas eredményekre. Itt a probléma, a Vercors-kisregény példázatánál maradva, maga a Klik, amelynek egyes munkatársai lehetnek gyönyörű szép lelkek és lehetnek gyönyörű szép elképzeléseik a világról, de olyan elveket képviselnek, amelyek a tanítást lehetetlenné teszik.

Mondhatja erre valaki azt, hogy a Klik csak egy hivatal, nem ez a fő probléma. Ez igaz, de úgy látom, hogy addig nem történhet semmi érdemi változás, amíg a Klik létezik. A Klik a jelenlegi oktatási rendszer archimédeszi pontja és egyben Achilles-sarka.

A Kliknek meg kell szűnnie. Az is a csend egy formája, ha minden tárgyaláson csak ezt azt egy mondatot mantrázzák a tanárok képviselői. Minden más ezután már alku kérdése, mint minden pénzkérdés. De ez az egy olyasmi, amivel ma már a tanárok túlnyomó többsége pártállástól függetlenül egyetért.

A tanárok ne álljanak szóba a Klikkel. Irodalmi példák további tucatjait idézhetném (és ha műveltebb lennék, akkor minden bizonnyal százait vagy ezreit), hogy ezt mennyire sokféle módon lehet csinálni. Minden tanár meg fogja találni az ő számára leginkább testre szabott módot, ha érzi, hogy tanártársai többsége is ezt teszi, ki-ki a maga módján. Ha jön a Klik, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

A Klik is meg fog próbálni máglyára küldeni néhány tanárt. De „bízom, hisz mint elődeinket, / karóba nem húznak ma már”. Ötszáz ilyen fogadtatás után ha nem is őrül meg a Klik, mint Edward király, de meg fog világosodni, akárcsak a német tiszt.

Ők is emberek. Vannak még olyan frontok, ahol értelmét láthatják a harcuknak. De itt nincs maradásuk.