Ókovács Szilveszter, az idei POSZT egyik zsűritagja nagy dérrel-dúrral hagyta el a nézőteret az Újvidéki Színház előadásának utolsó perceiben. Gesztusa deklarált kijelentés volt: nem szabad a színházban akármit kimondani.

Nem véletlen ám az, hogy Ókovács Szilveszter a Magyar Állami Operaház főigazgatója, és az sem véletlen, hogy idén ő díszeleg a POSZT zsűrijében (többek között Balázs Péter és Blaskó Balázs mellett). Sok munka kellett ehhez, például beültetni a királyi páholyba a szerencsehagyott Orbán Ráhelt, akinek nyilvánvalóan lövése sem volt a színházi protokollról.

A POSZT színvonala egyébként korántsem ettől az évtől kezdett el vészesen romlani, a Teátrumi Társaság lassan, de biztosan már évekkel ezelőtt nekiállt, hogy megszállja a fesztivált. A baj ezzel nyilvánvalóan az, hogy az egyetlen reprezentatív volumenű magyar színházi fesztivál a szakmai szempontok helyett politikai érdekek szerint kezdett el szerveződni. És itt felmerülhet a kérdés, hogy miért csak idén kezdett el érdemben reagálni erre a szakma. A válaszom pedig az, hogy lapítottunk, hogy meg akartuk menteni a POSZT-ot, mert szerettük, mert fontosnak találtuk, de fogalmam sincs, mire vártunk.

Az idei év volt a gyújtópont, történt valami, amit már nem lehetett szó nélkül hagyni. A szakmai zsűribe a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság delegál tagokat minden évben. Utóbbinak vannak szakmai szervezetei – ez is kiválóan bizonyítja a két szervezet közti különbségeket –, ilyen például a Színházi Kritikusok Céhe és a Színházi Dramaturgok Céhe. A szakmai szervezetek minden évben jelölnek egy-egy tagot a zsűribe. Ebben az évben Csáki Juditot jelölte a Kritikusok Céhe, amit a Teátrumi Társaság nem fogadott el, s ezzel egy fontos szakmai szervezet véleményét tette semmissé. A dolog puszta erődemonstrációnak tűnt: akinél a pénz és a paripa, az hozza a döntéseket, gondolom, mondanom sem kell, pénzzel és paripával a Színházi Társaság kevéssé rendelkezik, tehát elfogadta a döntést.

Ezért volt a bojkott, ezért mondta vissza a zsűrizést a Csáki Judit helyett suttyomban felkért Zsigmond Andrea kritikus, valamint Enyedi Éva dramaturg és Nagy Fruzsina díszlet- és jelmeztervező is. Ennek folyományaként került a zsűribe Ókovács Szilveszter, Blaskó Balázs (az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója) és Balázs Péter (a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója). És ezért indultak versenyen kívül a STEREO Akt, a Szputnyik, valamint az Örkény Színház előadásai, ilyen körülmények között ugyanis már elég ciki versenyezni, ciki lett a POSZT.

És jött az Újvidéki Színház Bánk bánja az előadás végi performansszal – kis baleset, senki se számolt vele előre. Az egyik színész ugyanis arra szólította fel a nézőket, hogy hagyják el a nézőteret, ha az általa felsorolt kijelentések közül olyat hallanak, ami miatt elhagynák Magyarországot. A kijelentések nem voltak teljes képtelenségek, magam is el tudom képzelni, hogy „650 Ft lesz az euró”, hogy „kilépünk az EU-ból”, sajnos akár azt is, hogy „félkatonai szervezetek tartanak etnikai tisztogatást az országban”. Ókovács Szilveszter viszont feldúltan hagyta el a nézőteret, valamint feltette a kérdést, hogy „ki szerint szólt ez az egész Katona József Bánk bán című művéről”.

Most belemerülhetnék abba, hogy hányféleképp lehet értelmezni Katona művét, abba is, hogy a színháznak vajon kötelessége-e a Bánk bánt a játékhagyomány klasszikus és unalomig ismert formáihoz alkalmazkodva megjelenítenie. De ha ezt tenném, akkor komolyan kéne vennem Ókovács Szilveszter felvetését, és ez csak abban az esetben lenne lehetséges, ha nem egy udvari talpnyaló volna. Így viszont a Kádár-kor jut eszembe, a nagyfőnököt kell megvédeni, a szeretetét kell viszonozni, ami őt bírálja, az dilettáns performansz. Különben Ókovács biztosan egy igazságos és nagyszerű rendszernek tartja ezt a miénket, hiszen megszerezte benne jól megérdemelt helyét, és most végre bizonyíthatta, hogy rászolgált a bizalomra, további fontos pozíciókat is rá lehet már bízni. Ugyanígy Blaskó Balázs is, aki elmondása szerint azért várta meg az előadás végét, mert annyira szereti a hazáját, hogy történjen bármi, maradna.

Az újvidékiek előadásában pedig az a legcsodálatosabb, hogy itt nem egy budapesti liberális fészek nyilvánított ezredszer véleményt, hanem az imádnivaló határon túli magyarok, akikkel együtt szokta a kormány siratni a trianoni békét. Ezek meg most nem sírnak, hanem véleményük van, ez különösen idegesítő lehet.

Ókovács kirohanása egyébként újabb szöget vert a POSZT koporsójába, és még egyértelműbbé tette, hogy itt szakmai kérdések már nincsenek, nem is lehetnek, mert akik beszélgetnek vagy döntést hoznak, azok a jelen politikai rendszerének felkent védelmezői. Ennek pedig az a következménye, hogy lehet bármilyen jó előadás a Bánk bán, nem fogja megnyerni a legjobb előadásnak járó díjat. Nagyobb esélye van a Nemzeti Színház hátrafele nyilazós előadásának, az Isten ostorának. De vajon örülni fog-e Vidnyánszky Attila a díjnak? Nem lesz-e neki is vérciki?