Beszállni vagy kiszállni?
Mit tegyen a tanár, ha jót akar? Épüljön be vagy lázadjon?
Nagy a dilemma. Nem tudni, mikor dönt jól az ember, ha munkájával a közszférához kötődik: ha beszáll valamibe, vagy ha elutasítja. Amennyiben megteszi, olyan, mintha tetszene neki a rendszer, mintha asszisztálna hozzá, ha meg nem, akkor nem lehet kétsége afelől, hogy lesz helyette más, aki beszáll, és az majd lehet, kevesebb tudással, lojálisabban csak gyorsítja a leépülést.
Az oktatásban az ember ezt nagyon megszenvedi. Mert az új rendszer tör előre megállíthatatlanul, és nincs, nagyon nincs egységes fellépés vele szemben. Még akkor sem, ha a legtöbb pedagógus morog a háttérben, de csak csendben. Nyíltan kevesen vállalják fel az egyet nem értést.
Persze a szituációk megítélése másoknak könnyen megy. Főleg messziről. Hiszen, aki bevállalja, átkerül rögtön a megalkuvó kategóriába, akit felhasználnak, kihasználnak, akinek a nevével legalizálnak vállalhatatlan dolgokat, aki ugye belesimul, nyilván a pénzért teszi, vagy a hatalomért, de morálisan mindenképpen megkérdőjelezhető.
Ismerek igazgatókat, akik még mindig ragaszkodnak a székükhöz. Szenvednek ugyan ettől az egésztől, de nem akarják elengedni, mert pontosan látják, aki utánuk jön, rosszabb lesz, az nem fog vitatkozni, nem harcol ki legalább kompromisszumokat, az még a saját emberi gyarlóságaival is megfejeli ezt az egészet, szétzilálja jobban a tantestületet, még álságosabbá, hazugabbá teszi a működést. És olyat is látok, aki elfogadja az igazgatóhelyettesi funkciót, mert reméli, az igazgató mögött, az intézményen belül mérsékelheti a negatív hatásokat, mentheti még valamennyire az iskola funkcióit.
Hallani jó Klik-vezetőkről, akik próbálják a kiskapukat megtalálni a rendszeren, hogy még így is arról szóljon, amiről kellene: a gyerekekről.
És persze hallani olyan vezetőkről, akik munkája láttán több az összenézés, az értetlen rácsodálkozás, na, ők azok, akik duplán teljesítik a feljebbvalók elvárásait ebben a rendszerben, akik nemhogy kérdéseket nem tesznek fel, hanem azt is megakadályozzák, mindenáron, hogy más feltehesse.
Én is próbáltam beszállva is és kiszállva is. Elfogadtam a meghívást az Antiszegregációs Kerekasztalba, mely a szegregált oktatás felszámolásának nehezen körvonalazódó céljával alakult két éve, és még mindig nem álltam fel. Mert még mindig azt érzem, ha előre vinni nem is, de mérsékelni talán tudom azokat a folyamatokat, melyek ellen harcolok, a napi munkámban is. Ha felállnék, biztosan tudom, lenne a helyemre más, aki kevesebb kérdést tesz fel.
De nem fogadtam el a minősítő tanári jelentkezés kérdőívét, hangosan szálltam ki, mert nem értettem egyet a kérdésfeltevéssel sem a kérdőívben, hogy „Lázadozott-e tekintélyes emberekkel szemben, mikor tudta, hogy igazuk van?”. Tudtam persze, a döntésem a kutyát sem érdekli, és nem fogja alapjaiban megrengetni a rendszert, de megtettem. Magam miatt. Nincs kétségem, hogy akiknek ez nem szúrt szemet, és be tudták vállalni, köztük lesznek olyanok, akik maximálisan azonosulni tudnak ezzel az egésszel, és pozíciójuktól megtáltosodva tovább rombolják majd a pedagógusok maradék önbecsülését, de olyanok is bizonyára, akik tompítják majd a rendelkezések súlyát, és megértve a pedagógusok helyzetét, segíteni próbálnak majd.
Most sokan minősítik azokat, akik a mesterpedagógusi fokozatra bejelentkeztek. Mert ők fogják majd véleményezni, formálni a minősítési rendszert. Sokan mondják rájuk, hogy asszisztálnak. Hogy a magasabb bérért teszik, és ezzel magukra is vonják az erkölcsi megsemmisülés gyors vádját.
Pedig itt is vannak olyanok, akik menteni próbálnak. Valami jobbat kihozni abból, amiből persze nagyon nehéz. Hiszik, hogy véleményük befolyásolhatja az utat, amelyet a döntéshozók kijelöltek. Tudják, látják, a rendszer végigviszi, amit kijelölt magának, nélkülük is, mindenképp, próbálják hát jobbá tenni azt, amennyire lehet. Kérdés persze, hogy a rossz keretek között milyen jó hatásokat lehet kiváltani.
Akik felállnak, nem szállnak be, elutasítanak, az ő hatásuk sem egyértelmű. Mert addig, amíg lesz, aki megcsinálja helyettük, addig ez a hatás mindig érdektelen marad a hatalom szempontjából. És lesz, mindig lesz, aki megcsinálja. Mindig is volt, mindenhol a világon. A hatalmat kiszolgáló, a változtatni nem akaró, a végrehajtó.
Nehéz döntéseket kell meghoznia mindenkinek a mai rendszerben, aki a szakmaiságot szeretné érvényesíteni. Főleg, mert lassan már a szakmaiság fogalma is átértelmeződik.
Nem fekete-fehér semmi. Persze néha én is elábrándozom, milyen jó lenne, ha egy-egy szakma egységesen fellépne, pedagógusok, egészségügyi dolgozók, szociális munkások… ha képesek lennének összefogni, és a saját szakmaiságuknak hangot adva nyomást gyakorolni. De ettől nagyon messze vagyunk. És úgy tűnik, egyre messzebb kerülünk.