Mindegy, hogy felcsúti komák vagy III/III-asok: ha az állam a szavát adta, akkor állja.
Egy nálam szabadszájúbb kolléga nemrég így foglalta össze a legújabb trafikrendelet lényegét: „Túl jól megy a boltod, köcsög? Hát akkor elvesszük!”. Hiszen azt mondják a hipermarketek és benzinkutak területén nyitott dohányboltok koncessziótulajdonosainak, hogy 2014. május végéig akkor is takarodjanak, ha „a dohánybolt a vámhatósági engedély megszerzésekor hatályos jogszabályoknak megfelelő módon és helyen került kialakításra”. Miközben a 2011-től érvényes jogalkotási törvény – ahogy a korábbi is – világosan kimondja azt az ősi alapelvet, hogy „jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé”. Itt viszont pontosan az a jogelvonás történik – ráadásul alacsonyabb rangú jogszabályban –, amit a törvény tilt, és képmutatóan még azt is hozzáteszik, hogy hiszen az illetők a koncessziójukat nem veszítik el, kártérítésre nem jogosultak. Csak éppen már nincs hová menniük.
Persze biztosan van, aki erre azt mondja: úgy kell nekik, hiszen az ilyen kedvezőnek látszó helyeket jórészt a kormányhoz közel álló vállalkozók szerezték meg. És különben is bűzlik az egész trafikkiosztás. Csakhogy ezt még a két felcsúti Mészáros családdal sem szabad megcsinálni! A trafikügy millió morális és részben jogi kérdőjelet vet fel, de ha egyszer kiosztották az engedélyeket, akkor a trafikosoknak joguk van ott árulni, ahol szabályosan megnyitották a boltot. Arra egy állam nem hivatkozhat, hogy túl nagy a forgalom. Valószínűnek tartom, hogy a plázákban a cipőjavítóknak is több az ügyfelük, mint a mellékutcai kis susztereknek. Legközelebb őket is kidobják?
És máris itt van a következő eset, amikor az állam felrúg egy megállapodást. Kedden este 7 és 10 óra között, mindössze négy nappal a benyújtás után már meg is tárgyalta az Országgyűlés a Nemzeti Emlékezet Bizottságáról szóló, egyébként sok szempontból nagyon vitatható törvényjavaslatot, amelynek most csak egyetlen pontjáról szólok. Törölni akarják azt a szabályt, hogy titkos marad az olyan irat, amely „az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését végző bírák eljárása során keletkezett, amennyiben az eljárás eredményeként annak alanya lemondott vagy felmentését kezdeményezte”.
Emlékszünk még az úgynevezett átvilágításra? Annak az alapelve az volt, hogy nem a leleplezés vagy a leszámolás a cél, hanem a közélet megtisztítása. Ezért ha a törvény hatálya alá tartozó közéleti tisztségviselők, főhivatalnokok és hasonló fontos emberek valamelyikéről az átvilágító bizottság előtt kiderült, hogy köze volt a pártállam politikai titkosrendőrségéhez, a BM hírhedt III/III-as csoportfőnökségéhez, annak lehetővé tették, hogy csendben távozzon a tisztségéből. Bizonyára jónéhányan éltek ezzel a lehetőséggel, amiből az következett, hogy múltjuk titokban maradt. A Magyar Közlönyben csak azt a határozatot hozták nyilvánosságra, amelynek címzettje nem volt hajlandó önként lemondani. (Ezért tévesek vagy megjátszottak voltak a szörnyülködések, hogy Horn Gyula és mások „nem hajtották végre” az átvilágítók határozatát, hiszen a közzététel már egy következő fázist jelentett, a bizottság azzal csak reagált az érintett elutasító válaszára.)
Ennek a rendszernek volt ugyan egy olyan kellemetlen mellékhatása, hogy akkoriban ha bárki bármilyen okból hirtelen lemondott egy tisztségről, azt körüllengte a gyanú, hogy nem lelepleződött besúgói múltja miatt teszi-e ezt, de azért a rendszer működött. Nyilván sokaknak nem tetszett, de bár eredetileg Boross Péter kormányának javaslatára jobboldali többségű parlament hozta meg a törvényt 1994 elején, ezen az elven nem változtatott sem az MSZP–SZDSZ-koalícíó, sem 1998 után az átvilágítást egyébként újságírókra és másokra kiterjesztő Fidesz–Kisgazdapárt–MDF többség. A Fidesz csak 2002-ben, újra ellenzékbe kerülve állt elő drasztikus büntetésre, a közéletből kitiltásra vonatkozó javaslattal, abban a biztos tudatban, hogy ezt a többség úgyis elveti. De azt 2002 végén, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló törvény egyébként igen heves vitájában sem vonta kétségbe senki, amit Bárándy Péter, a Medgyessy-kormány igazságügyminisztere az indoklásban leírt: az önként távozottak átvilágítási iratait azért kell továbbra is titkosan kezelni, mert „a korábbi átvilágítási törvény alapján az érintett joggal bízott abban, hogy a bírák határozata lemondása esetén nem kerül nyilvánosságra”.
Természetesen nem kell szeretni az egykori belügyeseket, a szigorúan titkos tiszteket, a titkos munkatársakat és besúgókat. Még akkor se, ha ma már tudható, hogy az utóbbiak közül sokan kényszer, zsarolás hatására kerültek ilyen helyzetbe, és nagyon eltérő, hogy mit írtak a jelentéseikbe, mennyire ártottak másoknak ténylegesen. Továbbá az is tudható, hogy sok intézmény, hivatal, állami vállalat vezetői, akik kötelesek voltak együttműködni az állambiztonsági szervekkel, úgynevezett hivatalos kapcsolatként egyes esetekben többet ártottak, mint egy beszervezett ügynök, ám ők soha semmilyen listán nem szerepeltek és a rendszerváltozás után fel sem merült, nem is nagyon lett volna megoldható az átvilágításuk. De nem is az a lényeg, hogy ki szimpatikus és ki nem. A jogállam nem válogathatja meg erre hivatkozva, hogy kinek tett ígéretét tartja meg. Az önként lemondott egykori érintetteknek a magyar állam – akkor még Magyar Köztársaság – adta a szavát, hogy ha engedelmeskednek az átvilágító testület felszólításának, múltjuk titokban marad. Nem egyik vagy másik miniszterelnök ígérte ezt, nem egyik vagy másik többségben lévő pártkoalíció, hanem törvénye útján a magyar állam. Navracsics Tibor, a mostani szakminiszter javaslatát pusztán az iratnyilvánosság érdekeivel indokolja. De egy szót sem szól arról, hogy ezzel az állam megszegi a szavát. Ha ebben az ügyben megteheti, akkor másban is. Ha ezekkel az emberekkel szemben megteheti, akkor másokkal szemben is. Ez a jelek szerint senkit nem érdekel. Még az ellenzékből sem tett senki olyan módosító indítványt, hogy az eddigi szabály maradjon érvényben.