A Magyar Nemzet című betűkből komponált információs excrementum arról tudósít, hogy Tamás Gáspár Miklós "elismerte, szükség van az Orbán-kormány által végrehajtott reformokra", valamint "a Fidesz úgy megváltoztatta Magyarországot, hogy nincs visszaút a 2010 előtti állapotokhoz". Még ő is, ugye, írja a kifacsart szavak nárciszillatú pöceszippantó-kocsija, ez a klasszikus trágyavilla zsurnál, még ez a manifeszt ellenség is a mi igazunkat támasztja alá, hát akkor hogy ne lenne igazunk?

Nos, ahogyan Guy Debord parafrazálja Marxot A spektákulum társadalmában (ami szerintem a huszadik század második felének egyik alapműve), "Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata". Marx amúgy maga is "dicséri" a burzsoázia világátalakító erejét a Kommunista Kiáltványban, de attól, hogy leírja a valóság egy aspektusát (még ugye jóval a posztmodern előtt vagyunk), nehéz lenne őt a burzsoázia és a kapitalizmus lelkes apologétájának nevezni.

Világos, hogy a rezsik túl magasak, világos, hogy a bankok profitorientált cégek, amelyek – akárcsak a mifelénk „állam” néven is ismert cégközi konglomerátum – valójában magasról tesznek a fogyasztóik érdekeire. És az is világos, hogy a reklámokban nem ezt fogják kidomborítani. Viszont nehezen tudom elképzelni, hogy egy bank igazgatótanácsa valóban elhiszi magáról a kifelé kommunikált PR-képet, és abban a hitben ringatja magát, hogy az emberek úgy általában szeretik, ő a közjó letéteményese, a reklámfilmekben virágzó rét és mosolygó jólét garanciája, meg hasonló kedves butaságok.

Ez a jelenleg itt regnáló, kormánynak látszó képződmény viszont részben valószínűleg maga is elhiszi azt a koherensen hazug, de kétségkívül gondosan felépített belső logikával felszerelt világképet, amelyet sugároz, részben felül a saját reklámjainak. Hogy a világ csupán az akarat diadala. Hogy amit mondunk, valósággá válik. A sulykolásra építő reklámtechnika mögött az ősi, primitív mágikus hit áll, hogy a folyamatosan ismételt ráolvasások anyagi erővé válnak, és az Ige előbb-utóbb testté lesz. A kormány igazi posztmodern hevülettel veri szét a valóságot, dekonstruálja a világot apró, önmagukban már értelmezhetetlen téglácskákká, hogy azokból viszont már egy romantikusnak álmodott műromot, egy ízig-vérig premodern Drakula-kastélyt emeljen. A kormány valójában eszképista, pattanásos, szerepjátékokba menekülő gátlásos tinédzserként viselkedik, aki indokolt kisebbrendűségi komplexusát basáskodással, pofátlansággal és arroganciával leplezi, de sajnálatos módon pillanatnyilag ő a legerősebb fiú az osztályban, és a papája minimum rendőrkapitány.

Az ismétlések valóságszövő mágiája valahol még igaz is, de ha a virtuális kvázivilágból, az igazságok apró építőkockáiból felhúzott, egymást igazoló hamisításokból vezetjük le a valóságot, akkor előbb-utóbb csúnya meglepetések érhetnek minket, és igazán csúnya meglepetések érhetik a saját bábszínházukba beleszédült bábokat, akik magukat pillanatnyilag a zsinórok rángatóinak hiszik. Sok kortárs visszaemlékezés írja, hogy XVI. Lajos arcán döbbent értetlenség ült, amikor a nyaktiló alá vonszolták. Nekem inkább a Ceausescu házaspár arca ugrik persze be az elhíresült kivégzési videóról: a rettegés mellett sértettség és hitetlenkedés látszik rajtuk. Határozottan meg vannak lepve. Hiszen valószínűleg ők is elhitték a saját maguk gerjesztette mítoszt, hogy a "román nép" mögöttük áll. És hirtelen ebbe a gondosan gyomlált és gardírozott idillbe betört a durva Realitás polgártárs, a nagy, csúnyán káromkodó, szőrös ember, sáros csizmában és izzadtságszagú köpenyében, és abban az utolsó néhány pillanatban a román nép minden szeretete néhány puskacső kimeneti nyílására szűkült korábbi Vezérei számára. A jövő ugyanis nem elhatározás kérdése. A jövő mindig nyitott.