Bizonyára sokan olvasták Philip K. Dick Imposztor c. novelláját és/vagy látták a belőle készült filmet. Akik mégse: Spence Olham fegyvertervező mérnök a jövő bolygóközi űrháborújában, amit az Alfa Centauriról érkező lények inváziója ellen vívnak. Aztán hirtelen letartóztatják, azzal vádolva, hogy ő egy android, az idegenek által készített embermásolat, aki megölte az igazi Olhamet és a helyére lépett. Géptestében nukleáris pokolgép van, ami egy indítómondatra robban. Ezért a tűzszerészek arra készülnek, hogy szétdarabolják a testét. Magyarázkodását szánakozó mosollyal fogadják: lám, még mindig a szintetikus memóriája által keltett illúzióvilágban él. Olham elmenekül, hogy bebizonyítsa, ő igenis ember, a csere nem sikerült. Sutton Wood üszkös fái közt bolyongva rábukkan a tűrakéta roncsaira. A katasztrófa helyszíne mellett egy kifacsarodott testű hulla fekszik. Spence Olham halott önmagával néz farkasszemet, s a testben nincsenek vezetékek és kapcsolók. „De ha ez Olham, akkor én vagyok a…” - mondja ki a verbális indítókódot, s a robbanás fénye még az Alfa Centaurin is látszik.

Szegedi Csanád története, valamint legutóbbi beszéde mutat bizonyos hasonlóságokat az elbeszéléssel. Annyiban biztosan, hogy Csanád egykori pártja (s korábban Csanád maga is) nagyjából úgy képzelte el a zsidókat és Izraelt, mint a Dick-novella szereplői az Alfa Centauri népét. Gonosz lények és robotszerű, távvezérelt ügynökeik. És Csanádot is leleplezte a pártelhárítás, hogy biza ecsém, te is a nemzetidegen Centauriról jöttél. Csanád magyarázkodott, aztán rejtőzködött, aztán…aztán semmi. Ez nem egy sci-fi, ez a valóság. Csanád testében nincs bomba. S valószínűleg ő nem csak a legvégén döbbent rá, hogy na bazmeg, én is egy Tudjukki vagyok. (Hogy mikor is, azt csak ő tudja.) Ehelyett rájött, hogy a Tudjukkik mégsem olyan gusztustalan, nyálkás és démoni képződmények, amilyennek a hite láttatta őket. Két útja van egy zsidó származásúnak, ha gyökerei publikussá válnak a turbónemzeti oldalon. Az egyik a túlkompenzáló öngyűlölet, a másik az, hogy elválnak útjaik. Csanád az utóbbira lépett rá. Happy end? Ahogy vesszük. Attól, hogy valaki zsidó, éppúgy nem lesz szükségképpen demokrata, ahogy a sajátos magyar észjárás nacionalista fikciója se emel senkit más nációk fölé.

De akár így, akár úgy van, Csanádnak felesleges búsulnia. Izraelben is van szélsőjobb, vannak turbózsidók, meg félkatonai őrültek, a Deir Jaszin-i és hebroni mészárosoktól, Rabin gyilkosán át a militáns telepesekig számtalan a bizonyíték rá. A fundamentalizmus nem származás, beleszületés, bőrszín kérdése, hanem mentalitás. Lelki igény dolga. Ami nem változik attól, hogy rájövünk: rossz kéménybe pottyantott a gólya. Pontosabban: nem attól változik. Hogy merre lép az újabb útelágazásnál, az már ismét csak rajta múlik.