Marcus Tullius Cicero. Családi megbízó

"Gondold meg, hogy milyen közösségről van szó, hogy mire pályázol, és hogy ki vagy" - írta Kr. e. 64-ben a világ feltehetőleg legelső kampánytanácsadója, Quintus Tullius Cicero bátyjának, a konzulságra pályázó zseniális szónoknak, Marcus Tullius Cicerónak címzett levelében. A nagy Cicero kisöccse szerint testvérének éjjel-nappal arra kell gondolnia, hogy befolyásos felmenők nélküli "új ember", a konzuli hivatalra pályázik, és mindezt Rómában teszi. Marcus azért számított homo novusnak (a nagypolitikában parvenünek), mivel - jóllehet viszonylag vagyonosnak mondható történelmi lovagok sarja volt - nem akadt olyan őse, aki korábban konzul lett volna. A Quintus által a Hivatalra pályázók kézikönyveként aposztrofált irat fordítója és az egyik kísérő tanulmány szerzője, Nótári Tamás, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a HVG-nek elmondta: a világtörténelem első kampánystratégiai útmutatója minden bizonnyal sok meglepetéssel szolgál majd azoknak a politikatörténészeknek, akik a kampányolás műfaját - eddig legalábbis - a 19. század választási versengéseiből eredeztetik.

A több mint két évezredes útmutató meglepő éleslátással igazít el a szavazatmaximalizálás útvesztőiben. Marcus például megtudhatta belőle, nem árt saját háza népével jóban lennie, mivel rabszolgái költik jó avagy rossz hírét a pletykák kiindulópontjának számító római forumon (Quintus, úgy tűnik, vizet prédikált, de bort ivott: Kr. e. 43-ban ugyanis éppen rabszolgái árulták el, s emiatt találtak rá a rá megorrolt triumvirátus pribékjei, akik fiával együtt meggyilkolták).

Az antik kampányguru másik intelme szerint érdemes befolyásos és nemes közéleti szereplők mellé szegődni az utcákon és tereken, még akkor is, ha azok nem támogatják a jelölt politikáját - elvégre a külső szemlélő csak azt látja, hogy az illető fontos emberekkel tárgyal. "Legyen az egész városra, minden testületre, körzetre és szomszédságra kiterjedő terved (...) vésd eszedbe és emlékezetedbe egész Itáliát valamennyi körzetével (...) és ne engedd, hogy (...) akár egyetlen hely is legyen, ahol nincsen megfelelő támaszod!" - adott tanácsokat Quintus az egész pályás letámadáshoz. A vidéki emberek megnyeréséhez a stratéga cinikus megjegyzése szerint már az is elég, ha a kandidátus (a candidus szó egyébként fehéret jelent - az ókori Rómában a konzuljelöltek hófehér tógában jártak) a nevükön szólítja őket. Ebben segítette őt a nomenclator, aki a jelölt "névügyi tanácsadójaként" a kampánykörút során mindig a főnöke mellett állt és diszkréten a fülébe súgta a szembejövő emberek nevét.

De mire is pályázott Marcus Tullius Cicero? A Kr. e. 1. században, a köztársaság fennállásáig a legfontosabb római tisztség a legfőbb közigazgatási és katonai hatalmat jelentő konzuloké volt. Minden év júliusában két személyt választottak meg konzulnak, akik a rá következő év január elsejétől 12 hónapig viselték hivatalukat. Persze nem csak a konzulokat választották: a praetorok, a Róma rendjére felügyelő és bírói jogkörrel is rendelkező főtisztviselők vagy a vagyonbecslést végző cenzorok is így nyerték el tisztségüket.

A konzulválasztás a római köztársaságban nem volt éppen demokratikus. Vagyoni cenzus alapján összesen 193 csoportba, úgynevezett centuriába sorolták a római polgárokat. Cicero idejében a lovagoknak 18 centuria jutott, majd következtek a leggazdagabb "első osztályúak", akik nyolcvan centuriát tettek ki. A második, harmadik és negyedik osztály húsz-húsz centuriába tömörült, az ötödik pedig harmincba. A kispénzűeknek, illetve nincsteleneknek összesen öt centuria "dukált" - pedig létszámuk jóval meghaladta a gazdagabb polgárokét. A voksolás napján a választók kora reggel kivonultak a Mars-mezőre, centuriánként gyülekeztek kezükben azzal a kis, viasszal bevont fatáblácskával, amelyre a támogatott jelölt nevének kezdőbetűit kellett felírni, s a szavazóurnába bedobni. A szavazást a leggazdagabbak kezdték, utánuk következtek az egyre szegényebbek centuriái. A leadott szavazatokat centuriánként azonnal összesítették, s amint egy jelöltet a centuriák felénél eggyel több támogatta, befejezték a voksolást, és máris lehetett győztest hirdetni. Így a leggazdagabbak a lovagokkal összefogva elérhették, hogy a szegényebbek ne is kerüljenek az urna közelébe.

A konzulságra többen is pályáztak, nekik - a haza iránti elkötelezettség mellett - afféle gazdasági befektetést is jelentett a poszt. A kampány ugyan rengeteg pénzbe került (Iulius Ceasar a tisztségre is pályázva állítólag rekordösszegű, több római villa árát kitevő 25 millió sestertius tartozást halmozott fel), és magából a konzulságból senki nem gazdagodott meg, de a hivatali idő letelte után, prokonzulként gazdag provinciák helytartójává lehetett. E posztokon pedig még a kifejezetten tehetségtelen és erkölcsös politikusok is hamar meggazdagodhattak. Hát még a tehetséges, de erkölcsi aggályoktól mentes államférfiak: Ceasar fél év hispániai helytartóság után már vissza is fizette tetemes tartozását.

Az efféle karrier azonban komoly munkát és laza erkölcsöket igényelt. Mindenkinek mindent meg kell ígérni - vallotta Quintus, mivel az emberek "sokkal inkább azokra haragszanak, akik megtagadják segítségüket", mint arra, akiről - még ha valami meg is gátolja őt az ígértek kivitelezésében - látják, hogy "vágyik arra, hogy teljesítse, ha valamiképpen megtehetné".

A választási küzdelemben időnként meg nem engedett eszközöket is igénybe vettek - derül ki Németh György ókortörténésznek, az ELTE professzorának egy tavaly írott tanulmányából. Ilyen volt például a kiterjedt kíséret megfizetése - hiszen ha valakit állandóan tömeg követett, a nép azt gondolhatta, érdemes ilyen befolyásos jelöltet támogatni. Noha törvényileg tiltották, hogy a jelöltek nyakra-főre fényűző lakomákat tartsanak, ezt a passzust az érintettek úgy játszották ki, hogy barátaik, illetve támogatóik szervezték az étkezéseket. A megvendégeltek pedig a bort kihörpintve, az edények alján sokszor a szavazatgyűjtő politikus nevére bukkantak. A tiltott kampányfogások között tartották számon a cirkuszi játékok rendezését is, amivel sok szavazatot lehetett gyűjteni. Ezt a törvényt Ceasar például úgy kerülte meg, hogy úgymond nem kampányakcióként, hanem apja halálának 20. évfordulójára szervezte meg Kr. előtt 65-ben a 320 pár gladiátor részvételével rendezett monstre viadalt.

A pozitív és a negatív "plakátkampányt" is alaposan ismerhették az antik rómaiak. A 25 ezer fős Pompeii önkormányzati választásai során először néhányan fehérre festették a kiszemelt, nagyjából mai plakát méretű falfelületet (időnként átfestve mások politikai hirdetéseit), majd írnokok felmázolták a hirdetés szövegét. Mivel néhány skribler szignálta is a munkáját, pontosan tudható, hogy ugyanaz a reklámcég időnként az egymással szemben álló feleknek is dolgozott.

A kampányhirdetések szövege néha meglepően egyszerű volt. Az egyikben például az almakereskedők szelíden azt kérték, hogy Marcus Ennius Sabinust válasszák helyi tisztviselővé. Máskor a felirat már kampányígéretet is hordozott, például azt, hogy az illető fényes játékokat rendez vagy "meg fogja kímélni a városi kincstárat". Nyíltan negatív kampányt folytattak egy polgármesterségre pályázó férfiú ellenfelei, amikor azt festették egy falra: "Numerius Veius Barca, rohadj meg!"

A kevéssé ízléses kampányfogások közé tartozott az is, hogy a konzuljelöltek minél több nemesifjút igyekeztek maguk köré verbuválni, akik - amellett, hogy fizikailag is védelmezték a kandidátust - szükség esetén bekiabálásokkal és rendzavarással keltettek zűrzavart az ellenfél gyűlésein. (A védelem egyébként nem volt indokolatlan: a Kr. e. 2. században élt Tiberius Gracchust, amikor néptribunusként újra akarta választatni magát, politikai ellenfele, a főpapi tisztséget viselő Scipio Nassica egy fél paddal verte agyon.)

A választási csalásokat persze leginkább a vesztes fél igyekezett a győztes jelöltre rábizonyítani. Az ilyen visszaéléssel vádolt hadvezért, a konzulnak megválasztott Lucius Licinius Murenát éppen Marcus Tullius Cicero védte meg, rámutatva, hogy a vádló, Servius Suplicius Rufus, a konzulságért maga is pályázó jogtudós nem Murena esetleges pénzügyi machinációiból kifolyólag, hanem amiatt vesztette el a választást, hogy kampányolás helyett a leendő győztes ellen igyekezett vádakat gyűjteni. A konzuljelöltek ilyetén meggyanúsítása persze egyáltalán nem számított ritkaságnak: Kr. e. 66-ban mindkét megválasztott konzult elítélték választási csalás miatt, 12 évvel később pedig - feltehetőleg pénzügyi visszaélések miatt - már mind a négy jelöltet vád alá helyezték.

Az öcs által írt tanácsgyűjtemény Cicero többi levelével együtt maradt fenn, ám nem igazán hozta lázba a magyar tudósokat. Fábián Gábor klasszika-filológus már az 1860-as években, Cicero többi levelével együtt lefordította magyarra, mi több, a Mezőtúri Református Főgymnasium 1914-1915. évi értesítőjében is megjelent egy fordítás Fejér Lajos középiskolai tanár tollából. Ez utóbbi kiadás visszhangtalan maradt. Talán ezért fordított le részleteket Quintus szóban forgó leveléből Borzsák István klasszika-filológus akadémikus 1963-ban, igaz, ő - más politikai környezetben - "jelentéktelennek" és "érdektelennek" aposztrofálta a művet. De 1998-ban is megjelent néhány új fordításrészlet, amiket Havas László klasszika-filozófus jegyzett.

Mivel a nagy Cicero elnyerte a konzuli megbízatást, valószínűsíthető, hogy megfogadta a tanácsokat. Igaz - ókortörténészek feltételezése szerint öccse kérése ellenére -, nem járult hozzá azok publikálásához. A már idézett Nótári szerint azért sem adták ki a levelet, mivel az őszinte írás leránthatta volna a leplet a kampány kíméletlenül racionális elemeiről, és ezek - legalábbis akkoriban - "a politikai vezető réteg önképével nem voltak összeegyeztethetők, illetve vállalhatók".

IZSÁK NORBERT