Rákay és a gyűlés díszvendégei. Szőke sziklától a külügyérig. Néz- ze meg galériánkat, kattintson! © hvg.hu

„Nem igazán értem ezt a Dózsa György teret” – magyarázza barátnőjének egy fiatal legény a Fidesz március 15-i megemlékezésén. „Dózsát mégiscsak a komcsik vették elő, nemesi származás ide vagy oda, az egy parasztlázadás volt” – világít rá kétségeire a srác. A tömeg azonban kampánygyűlésre érkezett, ahol bizonytalankodásnak nincs helye. Több tízezren lehetnek a téren, bár a pontos számot a szétszabdalt tömeg miatt nehéz lenne megtippelni. Valamivel kevesebben vannak kétmilliónál. A buszokon mindenesetre jó sokan voltak, s a 7-es ritkított járataival a BKV sem könnyítette meg a nagygyűlésre igyekvők dolgát.

„Nagyon bízom abban, hogy április 23-án is ünnepelni fogunk” – nyitják meg a rendezvényt Rákay Kálmán, azaz Philip a forradalmi megemlékezéssel csak nagy nehezen összefüggésbe hozható, viszont mindenki számára érthető szavai. – Arra kérem önöket, hogy a következő másfél hónapot tegyék szabaddá, sok munka és találkozás vár még addig ránk – folytatja az egykori könnyűzenei televíziós, majd felkonferálja a cseppet sem könnyű zenei élményt nyújtó, időnként fülsértően hamisan éneklő Varga Miklóst.

Eztán újra Philip ragadja magához a kezdeményezést: „alkossuk meg az összefogás legnagyobb magyar lobogóját”! Hetvenöt méter hosszú, piros, fehér és zöld színű szalagok továbbadására szólítja fel az engedelmes tömeget. „Jelképesen ez most a Kárpát-medence legnagyobb élő magyar zászlaja. Ilyen szépet már régen láttam” – zárja le a műveletet Philip, majd megadja a hamiskás alaphangot a Szózat elénekléséhez. (A forradalmi apályban talán lett volna elég idő Vargával együtt a gyakorlásra.) A közös éneklést a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” sorral toldja meg, és simán csak újságíróként konferálja fel Borókai Gábor egykori kormányszóvivőt, aki a „Régen volt ilyen szép telünk” viccelődés után elmondta: elégedetlen a jelenlegi tömegtájékoztatással.

„Mi dolga egy újságírónak politikai gyűlés színpadán?” – tette fel Borókai (a Heti Válasz főszerkesztője) a bennünk is motoszkáló kérdést. „Ha erre az a válasz, hogy semmi dolga, akkor egyetértünk” – mondta az újságíró, s egyet is értettünk volna, de ő cselesen találja meg a kibúvót: „semmi dolga, legalább is jobb helyeken és jobb időkben”. Magyarország tehát a sajtószabadság szempontjából nem jó hely, szerinte ugyanis „a sajtó jelentős része nem a hatalmat kontrollálja, hanem az ellenzék vegzálásában éli ki magát”. „Az 1848-ban követelt sajtószabadság nem teljes” – emlékeztetett mindenkit arra, hogy milyen megemlékezésen is vagyunk, majd hozzátette: nem a szabadságot vagy a sajtót hiányolja, hanem azt, hogy az magyar legyen.

A közszolgálati médiumokról biztosan elfeledkezve ezután azt találja mondani: nincs olyan befolyásos tájékoztatási eszköz, amely magyar tulajdonú lenne. A közönség egyformán szeretne jobb- és baloldali sajtót, de jóformán csak az utóbbit kapja, vélekedik. Aztán jön az újabb beugratás: „Mi a válasz a problémára? Talán az, hogy most, mi, együtt követeljük a média egyensúlyát? Az segítene?” – érdeklődik. Amire a közönség szórványos „Igennel!” felel. „Szerintem nem segítene” – hökkent meg Borókai. „A jobboldali médiába sikeres vállalkozók és jó újságírók kellenek, márpedig ma mindkét területen hátrányt szenvedünk” – von mérleget az ex-kormányszóvivő, aki szerint a médiaegyensúly nem a független, elfogultságtól mentes szerkesztőségekben, hanem az elkötelezett újságírók egyenlő arányában mutatkozik meg leginkább. Borókai szerint látják ők a bajt, hát ideje változtatni. Ehhez persze „olyan” kormány kell.

Napi kampányadag

Március 10.: "Sípot, füttyöst, rágót az asztalra!" Március 9.: Orbán-adomák ifjaknak Március 8.: Áder a rengetegben Március 7.: "Lezsák: az MDF-ről jót vagy semmit, vagy inkább semmi jót" Március 6.: Zsidózás-e a díszzsidózás? Március 4.: MDF zu Hause Március 3.: Csak Bagó lépett rá a gereblyére? Március 2.: "Egyezményes kézmozdulat" Március 1.: Új Magyarország, régi trükk Február 28.: A jövőről? Veled? Ugyanitt?

E szavak után színpadra vonulnak és sorfalat állnak a konzervatív erők nagyjai Bánffy Györgytől Mészöly Kálmánon át Bayer Zsoltig, köztük – a négy éve megszokott Fidesz-koreográfia szerint – csak elvétve fedezhetők fel politikusok (Szijjártó, Martonyi azért ott van, de hiányzik, így beígért beszédével adós maradt Mikola István).

Az első kerület polgármestere, Nagy Gábor Tamás, aki néhol döcögő intonációval beszél unalmas, de legalább rövid. Aztán Schmitt Pál következik a Márai-, Csoóri-, Széchenyi-, parasztbácsi-idézetekkel tűzdelt beszédével. Az európai parlamenti képviselő legszívesebben arra emlékszik, hogy 2004-ben a Fidesz fölényesen nyerte az EP-választásokat. Szerinte ez olyan siker, amelyet a márciusi ifjak érezhettek.

Ma délután az interakció a divat. „Választást akarunk mi nyerni, vagy hazát s nemzetet?” – teszi fel a csalafinta kérdést a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Majd – nehogy valaki rosszul válaszoljon – gyorsan felel: mindkettőt, hiszen – mondja – ezt akarták a negyvennyolcasok is. Európának erős nemzetekre, gazdag kultúrájú népekre van szüksége, ezért fontos, hogy megnyerjék a következő választásokat is.

A rendezvény felszólalói kényszeresen próbálnak némi párhuzamot vonni az 1848-as szabadságharc, s a közelgő parlamenti választásokon remélt jó szereplésük között, így aztán a gyűlés végeredményben sem erről, sem arról nem szólt.

„A magunk megkeseredettségének rabjai lettünk” – utalt Schmitt talán az országot elárasztó depressziókampányra. De az is lehet, hogy másra. A magyar nemzet békét, szabadságot, egyetértést kívánt – emlékeztetett a Fidesz alelnöke, aki újra és újra elismétli a pártja szlogenjének számító „változás” szót. „Az előttünk álló hónapban mindenkihez el kell jutnunk, mindenkit meg kell kérdeznünk” – vázolja a kampánystratégiát. Mindenki kívánhat, milyen jövőt akar magának és Magyarországnak. „Ezzel tartozunk 1848 eszméjének és hőseinek.” Ehhez persze „olyan” kormány kell.

A Nemzeti dalt Kaszás Attila szavalta el, a kulisszaszaggató előadását messze visszhangozzák a felállított hangszórók, a tömeg együtt szavalja a refrént. Az ezt követően dobolás kíséretében felolvasott tizenkét pont hallatán a közönség minden egyes követelést aktuálpolitikai érzelmei szerint ujjongással, kisebb tapssal, vagy éppen döbbent csenddel fogad. A törvény előtti egyenlőség óhaja például üdvrivalgást vált ki soraikban, míg a politikai státuszfoglyok szabadon bocsátására nem reagálnak, s a Nemzeti Bank-pontot is síri csönd fogadja, az már – úgy látszik – megvan. Uniót azért szeretnének Erdéllyel. A felolvasó Oberfrank Pál csak tizenkét pontig jut. De „van egy tizenharmadik is: új miniszterelnököt Magyarországnak Orbán Viktor személyében!” – kiáltja Philip, mire a jól megszokott „Viktor! Viktor!” – skandálás közepette lép színpadra Orbán. A tömeg lelkesedése mosolyt csal arcára, aminek látványa interaktív módon a tömegben kelt derűt.

Orbán Viktor. Hajadon fő © hvg.hu

„Az idővel és a felejtéssel csak egy erős szövetség veheti fel a harcot” – mondja, s nem is tudjuk, melyikre gondoljunk. Orbán beszéde tengeri kígyóként fonja körbe hallgatóságát, a tudósító is hirtelen Laokoón-csoportban érzi magát. Terjengős mondatok az összefogásról, amelynek lényege persze az: az összetartás, együttérzés voltaképpen a legújabban orbáni kampányelemként fungáló fogalommal, a magyar szolidaritással társítható. – Március 15. a nemzet ünnepe, mert a nemzet ügyét viszi győzelemre a nemzetközi érdekekkel szemben. A nemzet ügye mindennél erősebb, a nemzet a jövő, a nemzet egy ország felemelkedésének záloga. – mondja Orbán.

– A 12 pont nem egy ember programja volt, hanem egy egész nemzeté – utal nyilvánvalóan Gyurcsány Ferenc „Egy ember. Egy ország. Egy program.” szlogenjére. A nemzet szót néhány tucatszor elismételve ezek után nyilvánvalóvá tette, hogy azt nagyobbra tartja, mint „valamifajta köztársasági szabásmintát”. „Nekünk az igazság kimondására épülő nemzeti programra van szükségünk, amely mögé minden magyar ember fel tud sorakozni” – a Fidesz elnöke szerint ez március 15. üzenete. Ehhez persze „olyan” kormány kell.

"Négy éve várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, türelmesen, okosan és fegyelmezetten vártuk, hogy újra lehessen nemzeti programja, hogy újra lehessen nemzeti kormánya Magyarországnak. Tudjuk, mit akarunk" – mondta Orbán Viktor, és emlékeztetett: három hét van hátra a „döntő pillanatig”, azaz a parlamenti választások első fordulójáig. „A hóval együtt elolvad a jelenlegi hatalom” – mondta biztatóan a volt kormányfő, s a didergő tömeg lelkéből beszélt, annyi biztos. „Akkor Magyarországra ismét beköszönt a tavasz” – tette hozzá. Viktort „Viktor! Viktor!” követte, majd közösen énekelték el a magyar és a székely himnuszt, mindkettőt fejből.

„Ezt nem teszik zsebre” – összegzi az elhangzottakat elmenőben egy idősebb demonstráló. A szétoszló tömeg ezek után jobbára azon álmélkodott, hogy mennyire sokan voltak (valóban elég sokan voltak), s hogy ekkora tömött sorokban bátran léphetnek a pöffeszkedő autósok elé, azok úgysem mernek a zebrára hajtani. A katarzis ugyan elmaradt, az összetartás megvolt.