Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A személyes vízfogyasztás csökkentése szó szerint komoly fennakadásokat okozhat a csatornarendszerben. A spórolásnak hátrányai is vannak, sőt még az sem biztos, hogy pénzben mérve kifizetődik. Azért persze tudunk fenntarthatóan is spórolni.
Félre lehet tenni a vécékefét és rengeteg vizet is meg lehet spórolni, annyira simán lecsusszan minden a kagylóból. Ezt ígéri Tak-Sing Wong amerikai kutató, a szupersíkos vécéfelület feltalálója.
Bocsássuk előre: ez a fajta víztakarékosság életbevágóan fontos lehet sok fejlődő országban (és ez motiválta a kutatást), mert ott a vécéöblítés vízigénye most jóval több lenne, mint a rendelkezésre álló víz. Ezért nincs sok helyen higiénikus lehetőség, ezért halnak meg sokan olyan betegségekben, amelyek egyébként megelőzhetőek lennének.
De kell-e nekünk itt, Európa közepén lelkiismeretvizsgálatot tartanunk minden egyes zuhanyozás vagy vécéöblítés előtt? Aligha. Természetesen senkit sem szeretnénk pazarlásra buzdítani, de nem árt tudni, hogy mostanában mifelénk a spórolásnak hátrányai is vannak, sőt még az sem biztos, hogy pénzben mérve kifizetődik. (Igaz, a rezsicsökkentéses magyar rendszerben ezt nehéz lenne kiszámolni.)
Ami sok más helyen is gond, az Magyarországon is érvényes. A csatornahálózatot (és mint nyomban rátérünk, az ivóvízhálózatot is) a korábbi évtizedekben jóval nagyobb fogyasztásra méretezték, mint ami most jelentkezik. Nem nehéz elképzelni, mi történik, ha a lehetségesnél kevesebb víz kerül a szennyvíz-hálózatba. Nem öblítődik eléggé a csatorna, és az a sokféle anyag, amit a szakmérnökök tapintatosan „szilárd fázis“ néven írnak körül, az bizony – megint szakszóval élve – kiülepszik.
Az eredmény nemcsak büdös, hanem káros is.
A csatorna beszűkül, netán eltömődik, ami lehet vicces rekord is, mint a londoni közművek által szállított bulvárhír tárgya, a 130 tonnás „zsírhegy“, de a dolog ennél persze komolyabb. A pangó anyagban elszaporodnak a baktériumok, ráadásul olyan vegyületek keletkeznek – elsősorban a záptojás szagú kénhidrogén –, amelyek tönkreteszik a fémet, a betont.
Rendszeres munka tehát, hogy a csatornát az üzemeltetőnek át kell öblítenie. Egyszerűen szólva: ami vizet a lakosság megtakarít, azt a csatornázási műveknek e célból úgyis bele kell öntenie a hálózatba. Valójában a helyzet ennél bonyolultabb. Amit a lakosság megspórol, az ivóvíz, viszont az öblítéshez mást is lehet használni. Korszerű vízvisszaforgatású csatornatisztító géplánccal hatékonyan lehet csatornatisztítást végezni – mondják a szakértők, ami egyszerűen szólva azt jelenti, hogy a csatornát részben a saját vizével is lehet tisztogatni. Bonyolítja a helyzetet, hogy ahol „egyesített“ a csatornahálózat, vagyis egybefolyik a szennyvíz és a csapadék, ott az eső nagyot öblít, de sok koszt is behord a csatornába.
Ott érdemes takarékoskodni, ahol kevés van
Kérdésünkre a Magyar Víziközmű Szövetség ezt így foglalta össze: „Az ivóvíztakarékosságnak tehát vannak másodlagos hatásai, kedvezőtlen következményei is. Az ivóvízzel ott célszerű kiemelten takarékoskodni, ahol szűkösen áll rendelkezésre, ezért célszerű felvállalni a mellékhatásokat is. Jelenleg Magyarország kedvező helyzetben van édesvíz-készletek tekintetében, ezáltal a világ szárazabb, vízhiányosabb területein bevezetett intézkedésekre egyelőre nálunk nem kell olyan nagy figyelmet fordítani.“
A hazai csatornahálózat egy része meglehetősen régi: az 1800-as évek vége óta működik. A korábbi szokások szerint ezek jellemzően egyesített rendszerűek, a csapadékot és a szennyvizet együtt vezetik el. Mivel a csapadékvíz elvezetése nagyobb szelvényméreteket kíván, mint a szennyvízé, ezek a keresztmetszetek gyakran eleve túl nagyok, amikor kevés a csapadék. Másfajta túlméretezések jellemezték a szocializmus évtizedeit. Fülöp Roland, a BME Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszéknek adjunktusa azt mondja, hogy mivel a lakosság növekedését és a vízfogyasztás emelkedését is prognosztizálták, fejenként és naponta 150 vagy akár 200 literes ivóvíz-felhasználásra méretezték a hálózatokat. A mai valóság az, hogy 100–120 liter fogy. Kevésbé tehetős vagy idősebb emberek 50–70 literrel is beérik, és az sem kevés, hiszen EU-szakértők szerint víztakarékos háztartási berendezésekkel 70 liter elegendő a kényelmes és higiénikus életvitelhez.
Jó tudni, hogy a takarékosság hátrányai nemcsak a csatorna-, hanem az ivóvízhálózatban is jelentkezhetnek. Elvben a hálózatot úgy tervezik – magyarázza Buzás Kálmán, a tanszék címzetes egyetemi tanára –, hogy a víz naponta cserélődjön benne. A tervezettnél alacsonyabb fogyasztás esetén – ami különösen a kisebb, esetleg elnéptelenedő településeken jellemző – viszont a víz napokig áll a csövekben, ami kárt nem okoz ugyan, de a nedű élvezeti értékét érezhetően csökkenti.
A vízfogyasztás csökkenésének fő oka – megkockáztathatjuk a feltételezést – nem annyira a környezettudatosság növekedése, hanem az, hogy az emberek a közüzemi számláikra gondolnak. Különösen érzékelhető volt ez – idézi fel Fülöp Roland –, amikor a rendszerváltás idején az addig inkább jelképes díjak piaci szintre ugrottak. Természetesen szerepet játszik a takarékosabb mosó- és mosogatógépek, vécéöblítési megoldások elterjedése is.
A takarékosság azonban könnyen a visszájára fordulhat
A víz- és a csatornázási művek költségeinek többsége – előbbieknél 70, utóbbiaknál 80 százaléka – állandó kiadás, független a fogyasztástól. Ha a takarékosság miatt csökken a szolgáltatók bevétele, akkor több eset lehetséges. Német lapok évek óta riogatják a közönséget azzal, hogy amit megspórolnak a vízfogyasztáson, azt előbb-utóbb ráfizetik a csatornadíj emelésén.
A túltakarékoskodás megelőzésére ott fel-felvetődik az az ötlet is, hogy olyan átalánydíjat kérjenek a vízért, amely sem pazarlásra, sem takarékoskodásra nem ösztönöz. A hazai rezsicsökkentett viszonyok között az árakkal nehezebb játszani, a szolgáltatók tehát kénytelenek a felújításon, karbantartáson takarékoskodni.
Ami viszont kímélné a környezetet, mérsékelné a közművek költségeit, és amiben a háziférfi és a háziasszony is tehet egy keveset, az az, hogy ne kerüljön olyasmi a lefolyóba, ami később eltömi a csatornát. Ha valaki a tamponokra gondol, nem téved, de nem kevésbé fontos, hogy a konyhai munka után ne kerüljön sem darabos hulladék, sem olaj, zsír a lefolyóba. Igaz, utóbbi nem könnyű lecke, tekintettel arra, hogy a használt sütőolaj begyűjtése idehaza – mondjuk így – gyerekcipőben jár. Aki forró vízzel, sok mosogatószerrel öblíti az olajos edényt, az legalább a saját házának csöveit megkíméli, de a zsiradék előbb-utóbb úgyis lehűl, és valahol bajt csinál.
Virtuális fogyasztás, valóságos spórolás
A víztakarékosság kevésbé kézenfekvő módja abban keresendő, amit rejtett vagy virtuális fogyasztásnak hívnak. Aki mandulát rágcsál vagy mandulás krémet ken magára, talán nem is sejti, hogy a mandula világtermelésének jelentős része a vízben nem éppen gazdag Kaliforniából származik, és nagyjából háromszor annyi vizet használnak fel hozzá, mint amennyit Los Angeles lakossága fogyaszt.
Ha a zuhanyozás közben megtakarított vízzel nem lehet a szárazabb déli vidékeken segíteni – a szállítás a technika mai állása mellett gazdaságosan nem oldható meg –, a virtuális vízfogyasztásra odafigyelhet a tudatos polgár. Csak éppen nem túl egyszerűen. Vásárlás közben észben kellene tartani, hogy például a kenyai felföldön bőséges esők öntözik a kávéültetvényeket, viszont az üzbegisztáni gyapottermesztéshez rablógazdálkodást folytatnak a vízzel.
De a cikkünkben említett lakossági vízfogyasztáshoz képest mindenképp érdekesnek mondhatóak az olyan számítások, amelyek szerint végső soron (az esőt és a mesterséges öntözést, no meg az ipari feldolgozást is beleszámítva) egy csésze kávé 132, tíz deka csoki több mint 1700, egy pamutpóló majdnem 2500 liter vizet „fogyaszt“.
(Cikkünk első verziójában egy csésze kávé esetén – 132 liter helyett – 13 liter víz felhasználásáról írtunk. A hibáért elnézést kérünk.)
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos eredményeket is bemutató Facebook-oldalát.
