A Szegedi Tudományegyetem fogorvosai és fizikusai közösen dolgoznak a titánimplantátumok több hónapos beépülési idejének lerövidítésén.
A fogászati implantológia története nagyon régre nyúlik vissza, hiszen már az ókori egyiptomiak is végeztek könnyen megmunkálható fémekből fogbeültetést. Napjainkra ezek helyét átvették a biokompatibilis, azaz az emberi szervezet számára nem idegen anyagok, mint például a titán és annak ötvözetei. Jelenleg, világszinten a fogbeültetés sikeressége közel 95 százalékos. A technikának azonban van egy kellemetlen velejárója, mivel egy implantátum beépülése (vagyis amíg a csontsejtek teljes mértékben megtapadnak az implantátum felszínén) átlagosan 3-6 hónapot vesz igénybe – csak ezután csavarható bele a felépítmény, amelyen majd a fogpótlás rögzül.
A napjainkban használt implantátumokat szemcseszórással – melyre alumínium-oxidot használnak – érdesítik és savmaratással passziválják. A feltételezések szerint a létrejövő érdes felület elősegíti a sejtek megtapadását, míg az implantátum felületén létrejövő éles szélek ezt gátolhatják. Így, ha ezek a feltevések valóban igazak, olyan eljárásra van szükség, ami az érdességet megőrzi, ugyanakkor lesimítja az éles széleket.
A szegedi lézerfizikusok az implantátumanyagok felületének módosítására 248 nanométer hullámhosszú KrF-excimerlézert, illetve 532 nanométer hullámhosszú Nd:YAG-lézert használtak. A kutatók a kísérletek során többféle energiasűrűséget és impulzusszámot alkalmaztak, melyek közül az optimális értékeket az optikai mikroszkópos és pásztázó elektronmikroszkópos felvételei alapján választották ki. A KrF-excimerlézeres besugárzás hatására az éles szélek lekerekedtek, és a felület érdessége is megváltozott. A Nd:YAG-lézerrel kezelt mintákon kétféle struktúra alakult ki. Ahol a lézernyaláb intenzitása a legnagyobb volt, ott a felszín teljesen lesimult, s vékony repedések jelentek meg. Ugyanakkor a nyaláb széle felé a foltok peremén a KrF-excimerlézerrel kezelt mintákéhoz hasonló struktúra jött létre, itt az érdesség is csak kisebb mértékben csökkent az eredeti kezeletlen mintákhoz képest.
Az ilyen módon kezelt mintákon a Fogorvostudományi Kar munkatársai in vitro sejtkultúra-vizsgálatokat végeztek, a sejtek letapadását és szaporodását vizsgálva; ezzel tesztelték az újonnan kialakított felületek biointegrációs képességét. A választ arra a kérdésre, hogy az implantátumok beépülési időszaka mennyivel fog csökkeni az új módszernek köszönhetően, az állatkísérletek (in vivo tesztek) fogják megadni.
Az új fejlesztések társadalmi haszna egyértelmű, hiszen a megfelelő és "eseménymentes" biointegráció a különböző egészségi státuszú betegek számára egyaránt fontos, életminőségüket az implantátumokkal helyreállított fogazat jelentősen javítani fogja. További előny, hogy így olyan betegeknél is lehet beültetést végezni, akiknél egyébként ezt kizárná a rossz egészségi állapot, vagy különböző rizikófaktorok (pl. dohányzás, diabétesz) jelenléte.