Az evolúciós biológusok már régóta gondolkodnak azon, hogy milyen aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezhettek a szárnyas gyíkok, a legnagyobb testű lények, amelyek valaha a levegőbe emelkedtek. A szárnyaik fesztávolsága elérte a 12 métert, testsúlyuk pedig 200 kilogramm körüli volt, ilyen paraméterek birtokában még a levegőbe való felemelkedés is komoly kihívást jelenthetett. Ennek fényében a tudósok közül sokan úgy vélik, hogy a pteroszauruszok röpképtelenek voltak.

Colin Palmer, a Bristoli Egyetem mérnöki diplomával is rendelkező paleontológusa szélcsatornában végzett kísérletei során bebizonyította, hogy a pteroszauruszok meglepően jól alkalmazkodtak bizonyos fajta repüléshez. A kutató fosszíliák alapján epoxigyantából és karbonszálból elkészítette a pteroszaurusz szárnyszekcióit, majd tesztelte ezek aerodinamikai tulajdonságait a szélcsatornában.

Az aerodinamikai kísérletek alapján Palmer arra a következtetésre jutott, hogy a pteroszauruszok legfőképp siklórepülésre voltak alkalmasak, kihasználva a meleg levegőáramlatok segítő hatását. A lassú repülés és a szárnyak változtatható mértani alakja lehetővé tette a "puha" landolást a törékeny csontozatú pteroszauruszok számára.

"Mivel a vékony falú pteroszauruszcsontok igen törékenyek, a lassú landolás óvhatta meg őket a sérülésektől" - magyarázta a tudós. A kísérletek azt is bebizonyították, hogy az erős széllökések a talajhoz csaphatták a szárnyas gyíkokat, amelyek viharos időben a földön sem érezhették magukat biztonságban.