Tizenhat évvel ezelőtt a Radiohead megjósolta a jövőt. Akaratlanul, persze, a kilencvenes évek egyik legönmarcangolóbb számában, a Creepben még azt énekelték meg, hogy milyen nehéz érzékeny férfiként nőt szerezni, és vélhetően az önsajnálat ugyanilyen mélységeiben hangzott el az is, hogy végre nem leszünk senkik, ha tudunk gitározni, bárki tud gitározni. Az Anyone Can Play Guitar hétszer három szótagos majdnemhaikuja 2005-ben nyerte el igazi értelmét, ekkor törte rá az ajtót zeneiparra és unatkozó fiatalokra egyaránt az elmúlt idők egyik legsikeresebb játéksorozata, a Guitar Hero.

A játék alapja tragikusan egyszerű: ismert (és kevésbé ismert) rockslágereket kell játékkonzolhoz kötött műanyaggitáron játszanunk, csak éppenséggel nem hat húron, hanem öt, különböző színű gombon tesszük mindezt. Bal kézzel a zene ütemére fogjuk le a megszólaló hangokat jelképező gombokat, jobb kézzel pengetünk, a nehézségi szinttől pedig az függ, hogy hány hangot és hogyan kell pontosan megszólaltatunk (illeve mennyire leszünk frusztráltak). Hogy teljesen összeálljon a kép, áldozzunk hetvenöt másodpercet egy gyakorlottabb játékos kézimunkájára.

Ha a színes gomb odaérkezik a vonalhoz, ugyanazt a színű gombot nyomjuk meg a hangszeren. Sokaknak nem sikerül.

Értem a színes gombokat, de miért gyújtanak fel, ha rosszul táncolok?

A ritmusjátékok nagy elődjének számít az az 1998-ban kiadott, magyar játéktermekben is megtalálható Dance Dance Revolution (DDR), amelyben a zene ütemére különböző nyilakra kell rálépnünk a játék alapját képező táncpadon. A játék több Guiness-rekordot is elvitt már tizenegy éves karrierje során, többek között ez a világ első hivatalos sportként elismert videojátéka is. A DDR egyik újabb változata az a Dance Dance Immolation, amely a táncpadot és a zenére ugrálást lángszórókkal kombinálja - a furcsa ritmusjátékokról cikkünk harmadik oldalán találhat további információkat.

A Guitar Hero és riválisa, a Rock Band - egymáshoz roppantul hasonló, apróságaikban és zenekínálatukban mégis jelentősen eltérő játékokról van szó - gyakorlatilag saját iparágat alakított ki magának a videojáték- és a zeneipar metszetében. A két játékfranchise (a Rock Bandnek két része került a polcokra, a Guitar Hero több folytatást és leágazást ért meg) 2005 óta összesen közel 2 és fél milliárd dolláros hasznot hozott a készítőknek, ami egyfelől a szoftverekből és az azokhoz szükséges kiegészítőkből (gitárok, opcionális gitár-előlapok, dobok, mikrofonok), másfelől pedig az egyes játékokon belül megvásárolható zeneszámokból származik. (Csak hogy elűzzük az esetleges képzavart: az újabb játékokban már nem csak gitárosok lehetünk, hanem ugyanazon gitárirányítót használva lehetünk basszgitárosok, egy külön dobfelszereléssel dobosok, illetve egy speciális mikrofonnal énekesek vagy - a rockzene egyes állomásaihoz jobban passzolóan - vokalisták is.)

Mit szólnak mindehhez a mai tinédzserek? A brit Youth Music felmérése szerint a 3-18 éves brit fiatalok imádják - több mint felük játszik ritmusjátékokkal (hozzávetőlegesen hatmillió fiatalról beszélünk), közel egyötödük pedig pont a ritmusjátékok miatt nyúlt mikrofonhoz vagy igazi hangszerhez. A szigetország zenei kultúráját ismerve pedig csöppet sem meglepő, hogy két és fél millió fiatal lélekben már rockzenész, a kilencvenes években dúló elektro-techno-viharban az éghajlatnak megfelelően a fiatalok nagy része bedroom DJ-ként gyakorolt két lemezjátszón a hálószobájában. Az amerikai Interpret piackutató cég statisztikái szerint 2009 áprilisában 25 millió amerikai töltött időt valamilyen zenejátékkal, ez a célközönség pedig több CD-t vásárol (67 százalékkal) és nagyobb eséllyel hallgat zenét vagy néz videoklipet a neten.

Hálószoba- és irodarockerek korát éljük © AP

Mindezért a lemezipar csak hálás lehet. A ritmusjátékokban ugyanis nem csak a gyári repertoárt gyakorolhatjuk be, hanem vásárolhatunk is magunknak új számokat (a Rock Band játékokhoz jelenleg 768 szám tölthető le, a Red Hot Chili Peppers vagy Lenny Kravitz mellett helyett kapott ugyanúgy a System of a Down, a Nine Inch Nails vagy a Disturbed is), a játékokon belüli mikrofizetési lehetőségekkel pontosan felmérhető (vagy éppen fokozható) a bandák iránti érdeklődés, úgyhogy a ritmusjátékok jelentős terjesztési platformmá is váltak a major lemezkiadók számára, olyannyira, hogy a BOCC brit zeneeladási listákhoz már nem csupán az iTunes-os és Amazonos vásárlásokat, hanem a Rock Band játékokon belül történt letöltéseket is hozzászámolják. Előkerülnek az évtizedes süllyesztőből az olyan régi zenekarok, mint a Sex Pistols, a Weezer vagy a Steely Dan, saját játékokat kapnak a rockipari mammutok (a Metallica és az Aerosmith után most a Van Halen van soron), újabb zenekarok kerülnek be a panteonba (például a Paramore), valamint még az olyan alternatív zenekarok is bemutatást nyernek, mint a (többek között) videóklipjeiről elhíresült Tool. Csak éppen az nem látszik, hogy mindez hova növi magát tovább az elkövetkező években.


Az új aranytojást tojó műanyagtyúkot ugyanis hiába imádják a nagy lemezkiadók, ha a kisebb kiadóknak és független zenészeknek gyakorlatilag esélyük sincsen bekerülni a játékok hivatalos számlistájába, az idősebb rockzenészek az önérzet vagy a sztárgőg miatt, de határozott kétkedéssel szemlélik a jelenséget - a fiatalok pedig hiába örülnek annak, hogy végre nem a hálószobában kell ágyon ugrálva léggitározni vagy a fürdőszobában énekelni, hanem a tévé és a barátok előtt, a ritmusjátékok nem számítanak olcsó mulatságnak.

Elriffelt órák

A Wii platformon is megjelent ritmusjátékokat sokáig nyúzzák: egy átlagos játékos a Guitar Hero 3-mal közel 58 órát tölt a Nintendo felmérései szerint, a Rock Band 2-vel több mint 39 órát.

Erre mutatnak rá a Los Angeles Times elemzői is, akik szerint a ritmusjátékok múló hóbortjai lesznek csupán a videojáték-iparnak - ennek megfelelően az eladások már 2009-ben stagnálni fognak. A kifáradásnak nem használ a Guitar Hero-széria dömpingje sem: az egyes játékok az apró finomságoktól eltekintve csak a lejátszható számokban különböznek. (2009 második felében várható a Guitar Hero ötödik része, a GH: Van Halen, valamint várható a teljes rockzenekart felvonultató Band Hero, valamint a csupán elektronikus zenékre koncentráló, lemezjátszót és keverőpultot imitáló játékirányítóval felszerelt DJ Hero is, az Activision mégis meg akarja triplázni 2010 végéig a Guitar Hero szériában megjelent játékok számát.)

© AP

Kérdéses, hogy az állítólag csökkenő zenei eladásokat lehet-e helyettesíteni két dollárért letölthető számokkal, amiket nem tudunk feltölteni egy MP3-lejátszóra vagy éppenséggel mennyire éri meg egy zeneileg vegyes összeállítású repertoárú játék 50 dollár körüli áron. A Kotaku játékportál értesülései szerint a Warner lemezkiadói csoport vezérigazgatója, Edgar Bronfman azt állítja: a ritmusjátékok kiadói meglepően alacsony licenszdíjat fizetnek az általuk kért számokért, technikailag annyit, mintha a számok csak háttérzeneként szolgálnának, ehhez képest például a Madden NFL focisorozat eladott példányai után az amerikai fociliga 30 százalékos részesedést kap. (Ezzel szemben követendőbb példát mutat például a Vivendi, amely 52 százalélkos részvénytulajdonnal egyszerűen bevásárolta magát a Guitar Hero-t kiadó Activisionbe.)

Ezektől senki sem válik igazi zenésszé, protestálnak mindeközben az igazi zenészek, a Led Zeppelin-legenda Jimmy Page kvázi szentségtörésnek tartja azt, hogy karácsony másnapjának reggelén bárki legendás rockdobosok "nevében" püföljön műanyag felületeket - mindez viszont már régóta vesztes háború a zenészek részéről. Ezen játékok ugyanis fejlesztik a kéz-szem koordinációt, kölcsönözhetnek némi alapvető ritmusérzéket, segíthetnek a lámpaláz leküzdésében vagy abban, hogy kis mértékben ugyan, de leküzdjük félénkségünket, de a felsorolás itt meg is áll. Élőzenei alapokat nem ezekből fogunk megtanulni, de ha valaki itt kezdi "karrierjét", legalább nem kell újratanulnia azt, amit a zenéről fejben összeállított magának.


A kiadók az elmúlt évek egyik legszerencsésebb hullámát lovagolják meg a ritmusjátékokkal, a kérdés pedig adja magát: hova fejlődhet mindez? A játékok fejlődésében a hangmagasság kiválasztását tartják egyesek nagy előrelépésnek, azaz amikor nem öt gomb ütemrenyomásával választunk hangot, hanem más módon, esetleg húrokkal vagy az ujjak pozícióját pontosan érzékelő szenzorfelülettel - igaz, ezzel az erővel már egy elektromos gitárt is vásárolhatnak a fiatalok. (Érdekes alternatívát hoz fel erre a következő oldalon bemutatott, igazi gitárokkal működő koncepciójáték, a Guitar Rising.) Felmerültek már játékipari pletykák arról is, hogy az egyes játékok külön platformra vándorolnának át, azaz nem kellene külön játékkonzolt venni, amihez hozzácsatlakoztatjuk a vezeték nélküli gitárt, hanem magában a gitárban kapna helyet a játék futtatásáért felelős hardver és szoftver is. Az elmúlt hónapok trendjeit figyelve pedig még az is elképzelhető, hogy a testmozgásunkat a játékokba beillesztő rendszer, a Natal is beköthető lenne a ritmusjátékokba - ebben az esetben akár még színpadi teljesítményünket is értékelni a rendszer, igazi rocksztárok pedig akkor lennénk, ha erősítőtoronyra "mászva", foggal húrtépve nyitnánk koncertünket egy újraszimulált Woodstock alkalmával.


Nem beszélhetünk ritmusjátékokról anélkül, hogy ne említenénk meg a Konami 1998-as stílusteremtő játékát, a Dance Dance Revolutiont. A dance-slágerek ütemére nyilak villannak fel a képernyőn, amikre a megfelelő időben kell rálépni a szintén nyilakkal ellátott nyomásérzékeny táncfelületen. A játék számos különböző verziója elérhető a jelenlegi játékkonzolokon, valamint azon PC-tulajok is kipróbálhatják, akik nem szeretnének sokat költeni az otthoni táncedzésre: az alacsony áron beszerezhető dancepadek működnek az olyan ingyenes játékokkal, mint a StepMania vagy a Dance With Intensity.

DDR a gyakorlatban - mindezt egy ötéves japán kisfiú tolmácsolásával.


A StepMania egyik átalakított verziója adja az egyik legmeglepőbb, egyben a garantáltan legextrémebb ritmusjáték alapját. Az amerikai Burning Man fesztiválon bemutatott Dance Dance Immolation játékosainak tűzálló ruhában kell táncolniuk, ha pedig elvétik a lépést, lángfolyamot engednek rájuk.

Dance Dance Immolation. Voltak, akik az utolsó pillanatban fordultak vissza.


Megnyugodhatnak azok is, akik a zenét még igazi hangszereken tanulták, a Guitar Rising ugyanis egyszerűen és okosan köti össze az elektromos gitárokat a zenejátékokkal - igazából inkább gitároktató programról, mint játékról van szó. Miután összekötöttük a gitárt a szoftverrel, a képernyőn a gitárnyak felülnézetén láthatjuk, hogy melyik húrt melyik bundnál kell lefognunk - értelemszerűen ekkor kell pengetnünk is. A hírek szerint a játék valamikor 2009-ben lát napvilágot.

Guitar Rising - a lehető legreálisabb élmény.

A gitárjátékoknak természetes más változatai is akadnak: műfajilag szeparálja magát például a csupán keresztény rockra koncentráló Guitar Praise, akik pedig konzolt sem akarnak venni, azok maradhatnak a billentyűzetnél: az ingyenes Frets on Fire-ben pedig úgy tudunk stílszerűen játszani, ha gitárként ragadjuk meg a billentyűzetet és azon gyorspötyögjük végig az elmúlt évtizedek legnagyobb slágereit.