A közösségi hálózatok uralta internet (social web) megjelenése előtt csak kevesen voltunk tudatában annak, milyen hálózatok tagjai vagyunk, hová tartozunk, kikkel szerveződünk akarva-akaratlan közös platformokká. Barátságok akkor is köttettek, és bár tudhattuk,kik a b arátaink további ismerősei, nem gondoltunk arra, hogy megpróbáljuk megjeleníteni, vagy akár kielemezni az efféle kapcsolatokat. Ma mindezt sokan a napi rutin szintjén űzik, amikor bejelentkeznek valamelyik közösségi hálózatba, fórumra vagy üzenetküldő oldalra. A felhasználói élvonalba tartozó internetezők közül már sokan szinte kötelezőnek érzik, hogy a különböző kommunikációs formákat lehetővé tévő oldalakon másodpercre pontosan frissítsék a róluk elérhető aktuális információkat, tudtára adva a világnak – de legalábbis azon ismerőseiknek, akikkel szoros virtuális kapcsolatban állnak –, hogy éppen melyik kávézóban töltik az idejüket, vagy milyen koncertre terveznek ellátogatni este. De vajon jobbá tették-e az életünket ezek az újítások? Több emberhez kötődünk-e, mint korábban? Fenyegetnek-e újfajta veszélyek, amelyekre esetleg még nem figyeltünk fel? Netán ez az egész nem jó másra, mint hogy önként szolgáltassunk magunkról információt a „Nagy Testvérnek”? Vajon az internet óriási információtenger csupán, amelyet mindenki a kedvére használhat, vagy nem más, mint a fogyasztói társadalom finomhangolását lehetővé tévő, csillogó-villogó marketingeszköz, amellyel újabb és újabb termékek vásárlására buzdíthatók a jóhiszemű felhasználók?

Mindenki mindenkivel - a közösségi hálózatokon nehéz elbújni, de miért is akarnánk? © sxc.hu

A helyzet az, hogy mindegyik kérdésre igennel lehet válaszolni. Óriási potenciál létezik ugyanis a hálózatokban, ami jóval termékenyebb együttműködést, ezáltal innovációt eredményeznek. Emellett valószínűleg a közösségi hálózataink külsőbb rétegein elhelyezkedő embereket is jobban megismerjük, mivel általában tudunk kötni hozzájuk képet és néhány olyan adatot, amelyektől jobban azonosíthatóvá válnak számunkra, mint amikor csak egy távoli ismerősről van szó. Az ilyen kapcsolatainkat napi rendszerességgel felhasználhatjuk információszerzésre, akár munka-, akár magánügyről van szó. Az ismeretségek kezelése ad érdekes színezetet a dolognak: bár a technológiának köszönhetően több emberrel lehetünk kapcsolatban, a mennyiség és a minőség tényezői itt sem veszítik érvényüket.

Az új típusú veszélyekkel is szembesülnünk kell - legyen szó hackerekről, online csalókról, identitástolvajokról -, de ezekhez az új kihívásokhoz képesek vagyunk alkalmazkodni. Az sem titok, hogy az internetre kikerülő információk alapján sok mindent megállapíthatnak rólunk, de a műholdas helymeghatározó technológiák új generációjának elterjedéséig nem kell tartanunk attól, hogy hívatlan vendégeink érkeznek egy-egy felelőtlen online kijelentésünk kapcsán.

A web 2.0 megjelenésével váltak széles körben ismertté az olyan kifejezések, mint a felhasználók által generált tartalom és a részvételi architektúra. A befektetői oldalról pedig az a kérdés, miként lehet viszonyulni egy közösségi környezet felhasználóihoz, milyen mértékben tehető pénzzé egy embercsoport jelenléte és működése az interneten. Ha jelentős adatbázis áll össze egy üzemeltető kezében, az vajon az adott cég szellemi tulajdona, vagy azoké az embereké, akik az adott hálózatot, közösséget alkotják? Meddig tart a felhasználók jogköre, hozzáférhetnek-e, és szabadon felhasználhatják-e az így elérhető adathalmazt? Ezek a kérdések mind lényegesek, amikor a közösségi hálózatok egyre szélesebb körű elterjedését és egyre növekvő befolyását szemléljük.

Érdemes e gondolatmenet kapcsán megemlíteni Tom Hodgkinsonnak a Guardianben megjelent With Friends Like These… (Ilyen barátokkal...) című cikkének egy kijelentését.

„A Facebook nagyon jól ráérzett a társas kapcsolatok működésére, s arra, hogy mindezt hogyan lehet jól megjeleníteni az interneten” – tette hozzá Bijoy Goswami szoftverfejlesztő. „Akárcsak a Google esetében, az lesz a kulcs, képesek lesznek-e üzleti modellt illeszteni a működő rendszer mögé, anélkül, hogy annak legfontosabb jellemzői sérülnének, vagy komolyabban átalakulnának a folyamat során.”

Mark Zuckerberg a Facebook alapítója - nem kért a Google millióiból © AP

Az oldal felhasználói 2006-ban találkozhattak először a különböző portálok hírfolyamaira hajazó megoldással, amely folyamatosan frissülő eseménysorként jelenítette meg a barátok, ismerősök közötti interakciót. Ez megerősítette, hogy a Facebook élő, vibráló, aktív közösség, amelynek tagjai folyamatosan aktívak, és ez az aktivitás népesíti be az oldalakat.

A számok is magukért beszélnek, ugyanis az oldal jelenlegi mintegy 175 millió felhasználójából néhány tízezer van csupán, akit aggasztanak a személyiségi jogi, illetve adatvédelmi kérdések. Míg sokakat idegesítenek a különböző apró alkalmazások, amelyeket a barátok, ismerősök küldözgethetnek egymásnak, mások szerint ez közösségi radarként funkcionál, aminek segítségével még a legtávolabbi ismerősökről is képes az adott felhasználó felállítani mentális profilt, és még azokról is tudni fog ezt-azt, akikkel esetleg már évek óta nem beszélt személyesen.

Ezt a vonalat erősítette meg Jeff Brumley, a Florida Times-Union riportere is, aki a Duke Divinity School egyik teológus professzorának sorait olvasva esett gondolkodóba. Úgy fogalmazott, hogy „sokan úgy gondolják, a technológia, mint az e-mail és az internet helyettesíthetik a valódi emberi kapcsolatokat”. Brumley éppen a fenti tendenciát hozta fel példának, megemlítve, hogy számtalan rég nem látott ismerősét, iskolai és egyetemi barátját találta meg a közösségi hálózatoknak köszönhetően, és ezekből a virtuális találkozásokból sokszor szoros, a való életben is manifesztálódó kapcsolatok alakultak.

Chris Boyd szintén a közösségi oldal fórumába írva igyekezett perspektívába helyezni a tendenciákat: „a nyolcvanas-kilencvenes évek elején ott volt az America Online és a Compuserve, akkor még csak üzeneteket váltottunk azokkal, akiknek tudtuk a címét. A kilencvenes években mindenki weboldalt épített magának, majd jöttek a blogok. A blogőrület után pedig következett a MySpace és a Facebook korszaka.” A technológia folyamatosan fejlődik, alakul, ezáltal formálja a felhasználói szokásokat, preferenciákat is.

Ez a fajta fejlődés napjainkra eljutott oda, hogy már nem csak a közösségi oldalakat előszeretettel használó fiatal generáció életét befolyásolja, kezdi megvetni a lábát a munkahelyeken, a munkafolyamatokban is. Jeff Schick, az IBM közösségiszoftver-csoportjának alelnöke három csoportra osztotta a munkvállalókat a tavaly januárban megrendezett Lotusphere nevű konferencián. Az első csoport, akik dokumentum-központúan végzik a munkájukat, ami a papíralapú irodai munkavégzés digitális megfelelője. Az ebbe a csoportba azok tartoznak, akik karrierjük nagy részében nem dolgoztak számítógéppel, csak az utóbbi 10-15 évben ültek komputer elé. Ők e-mailben küldözgetik dokumentumaikat, prezentációikat, és ennyiben ki is merítik az internet adta lehetőségeket.

A második csoport az emberközpontú együttműködést részesíti előnyben. Ők napjaink 25-40 éves korcsoportja, akik már szinte személyi azonosítóvá változtatták a mobiltelefonjuk számát. Ők szélesebb spektrumot vesznek igénybe az online szolgáltatásokból. Egyszerre többféle feladattal is foglalkoznak (multi-tasking), és a mobil mellett azonnali üzenetváltást lehetővé tévő, úgynevezett üzenőszoftverek segítségével is tartják egymással a kapcsolatot. Ez a módszer amellett, hogy azonnali kommunikációt tesz lehetővé, megengedőbb a telefonos kapcsolatnál, két üzenetváltás között akár hosszú percek is eltelhetnek, míg a két beszélgető fél a legsürgősebb feladatokra tud koncentrálni.

Míg az első két csoport között fejlődési kapcsolat figyelhető meg, a harmadik kategória tagjai már más hozzáállással kommunikálnak az interneten. Ők azok a fiatalok, akik mostanában lépnek majd be a munkaerőpiacra, és akik már gyerekkorukban találkoztak az internet adta lehetőségekkel. Ezek az emberek már a közösségi oldalakon szocializálódtak, és megszokták, hogy az effajta kommunikáció transzparenssé teszi az egyének szociális hálózatát, az eszmecserék, viták publikus térben zajlanak.

„Ez a csoport a munkahelyen is olyan eszközket fog keresni, amelyek az ilyen típusú információcserét lehetővé teszik” – tette hozzá Schick.

Lényeges, hogy ez utóbbi generáció – illetve a technológiát gördülékenyebben adaptáló idősebb korosztály – tagjai számára biztosítva legyen a lehetőség, hogy ápolják szociális hálójukat. Ez ugyanis nemcsak a szabadidő eltöltésére, HANEM - mint feljebb említettük - professzionális együttműködésre és új ötletek születésére is alkalmas terep.

A legtöbb vállalatnál nem nézik jó szemmel az efféle tevékenységet, de az ATechnologySociety nevű online tanácsadó cég tapasztalatai szerint a munkavállalók hatékonyabban végzik el a rájuk rótt feladatokat, ha engedélyezik számukra a közösségi oldalak használatát. A munkahelyi internet magáncélú felhasználására így vagy úgy, mindenképpen sort kerítenek az alkalmazottak (hacsak nincs letiltva a legtöbb weboldal elérése az irodában), de ha nem érzik úgy, hogy ilyenkor a tilosban járnak, nagyobb kedvvel térnek vissza a feladataikhoz is.

A technológiai megoldások mellett egy másik fontos jelenségre is érdemes kitérni. Ez pedig nem más, mint a különböző kommunikációs formák (weboldalak, e-mail, üzenetküldő szoftverek, mikroblogok, a Twitter, és a hozzá hasonló szolgáltatások, amelyek jellemzően egy sms-hez hasonló hosszúságú üzenetek elküldését teszik lehetővé) rengetegéből ránk zúduló információs nyomás és annak kezelése.

Február végén az Oxford University egyik kutatója, Susan Greenfield neurológus megfogalmazta aggályait az "infotúladagolástról". Szerinte a gyors ritmusú számítógépes játékok, tévéműsorok és a sokszor a másodperc tört része alatt az internetről áradó információtömeg hatására agyunk működése megváltozik. Olyan, mintha újradrótoznák az idegpályáinkat, és hosszú távon abba az állapotba kerülünk, mint az egészen pici gyerekek, akiknek a figyelmét különböző zajokkal és villogó fényhatásokkal lehet felkelteni, de figyelmüket nem lehet hosszan fenntartani.

Greenfield a HVG Könyvek gondozásában megjelent Identitás a XXI. században című könyvében konkrétabban is megfogalmazza aggályait, Kevin Kelly újságírót idézve: „A képernyőkultúra az állandó áramlás, a szüntelen hangfoszlányok, a gyors vágások, a félig nyers gondolatok világa. Aranyköpések, szalagcímek és futó benyomások egymásutánja. A nézetek, elképzelések nem magukban állnak, hanem sok szálon kötődnek mindenféle máshoz; az igazságot nem a szerzők vagy szaktekintélyek közlik, hanem a közönség rakosgatja össze.”

A neurológus kutató rámutat, hogy a XX. századi nyugati társadalmakban az emberek „a valaki-lét homályos érzésével élték az életüket. A XXI századi technológiák azonban kikezdhetik ezt a mindennél alapvetőbb felfogást, mivel egyre inkább a képernyőn keresztül éljük meg a mindennapjainkat, ezen keresztül bonyolítjuk le a munkánkat és kapcsolatainkat, ügyintézésünket és tájékozódásunkat, piaci és művészetfogyasztásunkat, társas szórakozásainkat és magánéletünket.”

A számok alátámasztják Greenfield kiejelntéseit. A Facebookot 175 millióan, a Twittert hatmillióan használják nap mint nap. Egy Nagy-Britanniában végzett felmérés szerint pedig a 8-18 éves gyerekek átlagosan napi 6,5 órát töltenek az elektronikus média társaságában, és mivel egyre gyakoribb a már említett multi-tasking, amikor más tevékenység mellett a figyelem egy vagy több ilyen eszközre is kiterjed, a napi időkeret 8,5 órára bővül. Egy kapcsolódó kutatás pedig kimutatta, hogy az utóbbi harminc évben megkétszereződtek a fiatalkori viselkedészavarok, és ezen belül 70 százalékkal nőttek az érzelmi zavarok. Riasztó adatok, mi lehet a megoldás?

A képernyő is részt vesz a gyereknevelésben © sxc.hu

A tendenciára jól ráérzett két fiatal magyar szakember, a több éve médiapedagógiával foglalkozó Vadász Piroska pszichológus és Nagy Krisztina médiajogász, akik nemrég alapították a cikkünk írásakor még bejegyzés alatt álló Tele Vele Médiapedagógia Egyesületet és Műhelyt. Egyik programjuk kísérleti jelleggel már le is ment néhány óvodában, céljuk pedig, hogy felhívják a figyelmet, milyen fontos még időben elkezdeni a gyerekek médianevelését. Ezáltal a most felnövekvő generáció tagjainaknak esélye van ugyanis arra, hogy tudatosabb médiafogyasztóként nőhessen fel.

„Sokkal bővebb a médiakínálat, mint 30 éve” – magyarázta Vadász Piroska a hvg.hu-nak. „Mivel a különböző műsorok és tartalmak amellett, hogy informálnak, mintákat és értékeket közvetítenek, részt vesznek tehát a gyerekek szocializációjában, magát a gyermeki valóságot is alakítják. A fiatal szülőknek sokszor azért akadnak problémáik a gyerekek nevelésében, mert teljesen más médiakörnyezetben nőttek fel. A gyerekek a képernyőn feltűnő figurákat, médiaszereplőket nagyon vonzónak találják, az internet pedig a világ megismerése iránti vágyból kifolyólag óriási ingerhalmazként vonzza őket. A szülők számára az jelentheti a kihívást, hogy a kicsik egészen máshogy fogadják be a különféle médiatartalmakat, akár neurológiailag, akár a nyelvi sajátosságok miatt. Fontos a tudatos médiafogyasztás mielőbbi kialakítása, itt pedig kulcsszerepük van a szülőknek és a pedagógusoknak. Fontos, hogy átgondolják saját médiafogyasztási szokásaikat és ehhez mérten próbálják meg a gyerekekét is alakítani. Ha a szülő is egész nap a gép mellett ül, este pedig tévét néz, akkor nehezen tudja majd a gyereknek elmagyarázni, hogy amit lát, annak miért lehetnek esetleg rossz hatásai is. Fontos, hogy következetesek legyünk, és az internetezés vagy a tévézés ne jutalmazási vagy büntetési terep legyen, hanem inkább közös program.”