Visszatért az olasz labdarúgás Európa focielitjébe, de egészen máshogy, mint ahogy azt néhány éve vártuk volna. Nem a Juventus érkezett meg Cristiano Ronaldo vezetésével, hanem a torinói csapatot trónjáról letaszító Milan, Inter és Napoli ért oda a Bajnokok Ligája idei kiírásának finisébe, a Juventus pedig minden baja ellenére ott van az Európa-Liga elődöntőjében a Romával együtt. (ÉS A FIORENTINÁT SE FELEJTSÜK KI)

Ahhoz, hogy megértsük, mi történt az olasz fociban, öt évet érdemes visszaugrani az időben. A Bajnokok Ligája 2017-2018-as kiírásában a negyeddöntőkig már csak a Roma és a Juventus jutott el. Az akkor még Tottival felálló Roma bravúrral ejtette ki az edzőről edzőre bukdácsoló Barcelonát, (TOTTI 2017-BEN MÁR VISSZAVONULT) a Juventus pedig ugyan megszorongatni tudta, kiejteni már nem a Ronaldóval hasító Real Madridot.

Torinóban pedig az asztalra csaphattak: 2010 és 2018 között kétszer jutottak el a BL döntőig, kétszer verte meg őket spanyol csapat – logikus döntésnek tűnhetett tehát, hogy a spanyol gigászok taktikáját és keretösszetételét lemásolva próbálják megnyerni a régóta áhított és rendre az utolsó pillanatokban elbukott BL-t. Az olasz csapatok közül 2018-ban egyedül a Juventus engedhette meg magának, hogy nem saját foci felépítésében, hanem a spanyolok kopírozásában gondolkodik. Százmillió eurót áldoztak Cristiano Ronaldo leigazolására abban a reményben, hogy a portugál csatár és a köré felépített, átalakított csapat elég lesz a BL-hez.

NEKEM EZ A RONALDÓS FELVEZETŐ NAGYON HOSSZÚ, TÚL RÉSZLETGAZDAG, SZTEM VEGYÜK RÖVIDEBBRE.

A Juventus ekkor csak azt felejtette el, hogy Cristiano Ronaldo klasszissá válásához idő kellett.

Ronaldo 24 éves volt, amikor elhagyta a Manchester Unitedet a Real Madridért – és ott első BL-sikerére egészen 2014-ig kellett várnia. Meg kellett várnia, amíg összeszokik a galaktikusok második generációja és amíg a csapat talál egy olyan edzőt, aki képes száz százalékban kiaknázni tehetségüket (a foci furcsa fintora, hogy ez 2014-ben ugyanannak a Carlo Ancelottinak sikerült, mint 2022-ben). Ronaldo 33 éves volt, amikor a Juventus 2018-ban leigazolta. Egy 33 éves focistának pedig sok mindene van, de ideje pont nincs.

Cristiano és a Juventus mindent azonnal akart: a bajnokságot, a kupát és a BL-t is, az ár pedig nem számított. És itt nem a pénzről beszélünk. A Juventus és edzői, Massimiliano Allegri és Andrea Pirlo meglépték azt, amit a Real Madrid már csak gőgből (hiszen elnökük szerint „senki nem lehet nagyobb a csapatnál”) sem tett: mindent a portugál köré szerveztek, feláldozva ezzel nem csupán több játékosuk, például Dybala karrierét és tehetségét, de a saját identitásukat is. Az eredmények pedig kezdetben jöttek: két bajnoki címet szállított a klub, a BL viszont nem jött össze. Oda Ronaldo és a köréhúzott csapat is kevés volt.

A Juve két év alatt beleesett a (nevezzük így) „ronaldóizmus” csapdájába: mire rájöttek, hogy a portugál és a köré szervezett csapat képtelen BL-t nyerni, sőt, Ronaldo fizikai fáradása miatt már az addig garantált eredmények is veszélybe kerültek, késő volt.

Időközben az Inter, a Milan, a Napoli, az Atalanta, kicsit később pedig a Roma és a Lazio is rájött arra, hogy van egy másik modell is a sikerre. Ez azonban kényszerpálya volt: az olasz csapatok a Juventust leszámítva képtelenek voltak komolyabb sikereket elérni az európai kupasorozatokban, így viszont nem jutottak sem az európai kupákból származó pénzekhez, pénz híján pedig nem tudtak világsztárokat igazolni sem. Biztos, hogy ha lett volna miből, az olasz klubok ugyanúgy megpróbálták volna leigazolni Ronaldót, Messit, Neymart, vagy akár Haalandot és Mbappét is, ahogy a Juventus.

Kis pénz, kis foci – de csak egy ideig, ha a klubok közben építkeznek. A milánói csapatok és a Napoli pedig eurótízmilliókat fordítottak az utánpótlásuk felépítésére és arra, hogy – a Juventus évtizedes taktikájával szemben – ne csak kiöregedő sztárokat szerezzenek meg olcsón, hanem közben felépüljön egy fiatal generáció is náluk. Ehhez két dolog kellett: egyrészt egy olyan megfigyelőhálózat, aminek tagjai felismerik a még ismeretlen tehetségeket és egy olyan csapat, ahol ezek a játékosok lehetőséget kapnak a bizonyításra.

Közeli példával: miközben a Juventus a 2022-es nyári átigazolási szezonban ingyen szerezte meg Ángel Di Mariát és Paul Pogbát kiöregedő, folyamatosan sérülésekkel bajlódó világsztárokként, a Napoli megvette a teljesen ismeretlen grúz Khvicha Kvaratskheliát. Kvaratskhelia mára egyedül több gólt lőtt, mint a két Juvés sztár együtt, piaci értéke (ami néhány hónap alatt ugrott 15 millió euróról 85 millióra) pedig közel a háromszorosa annak, amit Pogba és Di Maria együtt ér. A Napoli akár már januárban eladhatta volna szép pénzért a grúzt, de eszükben sincs: inkább bajnokságot nyertek vele.

A modell pedig ugyanez volt az Internél és a Milannál is: olcsón, vagy többéves kölcsönszerződésekkel szereztek fiatal játékosokat, utánpótlásukból épülnek, miközben a Juventus kapkodó óriásként próbál megfiatalodni úgy, hogy egyszerre próbál játéklehetőséget adni a bizonyításra vágyó fiataloknak és a sérüléseik miatt hónapokig elérhetetlen volt világsztároknak.

Az eredmény pedig látványos: a Juventus egyeduralma megtört, megjelentek a trónkövetelők az olasz bajnokságban. Az utóbbi három szezonban pedig mindenki felért a csúcsra: először az Inter, majd a Milan, idén pedig a Napoli lett bajnok. Az olasz bajnokság kinyílt, a Juventus esetében pedig az a csoda, hogy ilyen előzményekkel egyáltalán oda tudott érni idén az Európa-liga elődöntőjébe.

Miután játékpénzzel töltötte fel a Juventus kasszáját, most kiszáll minden cégből Andrea Agnelli

A focipályán elért sikereket gyorsan feledtetheti a Juventusnál, ha bebizonyosodnak az ellene felhozott vádak. A klub eddigi vezetője, Olaszország egyik leggazdagabb embere a komolyabb vizsgálatok előtt minden más cégben betöltött posztjáról is lemondott. „Úgy gondoltam, hogy tiszta lappal vágok neki a jövőnek, hogy szabadon gondolkodhassak és cselekedhessek.

Az olasz bajnokság kinyílása és a Juventus dominanciája alatt fiatalokat kinevelő csapatok felemelkedése viszont mást is hozott magával: már nem csak elvétve tudnak megcsípni Bajnokok Ligája, vagy Európa-liga kupát érő helyezéseket a tabellán a feltörekvők. Sőt: megjelent a Konferencia-liga is, mindezzel pedig szépen lassan elkezdett áramlani a pénz az olasz fociba.

Ha jön a pénz, akkor miért nem rakéta módjára lőttek ki ezek a csapatok? Miért nem négy olasz jutott akkor a BL elődöntőibe? Miért nem csak róluk szól az Európa-liga, miért nem igazolnak világsztárokat? Hiába a tudatos fejlődés, ha egyik pillanatról a másikra megszűnnek a jegyeladásokból és a reklámokból származó bevételek, márpedig a koronavírus alatt pont ez történt. A helyzet súlyának megértéséhez 2021 júniusára érdemes visszaugrani. Az Inter, a friss olasz bajnok edzőpályáján ekkor tartott kiselőadást a klub anyagi helyzetéről a kínai tulajdonos, arra kérve a játékosokat, hogy menjenek bele fizetésük csökkentésébe, ugyanis a klub túlélése a tét. A klub belső balhék és anyagi problémák miatt addigra már megszabadult a bajnoki címet kiharcoló vezetőedzőjétől, Antonio Contétól, majd még azon a nyáron eladta két talán legtehetségesebb játékosát, Romelu Lukakut és Achraf Hakimit is. Azonban még ez sem volt elég: a kínai tulajdonos 300 millió eurós gyorshitelt volt kénytelen felvenni, hogy ki tudja gazdálkodni a klub működési költségeit.

Ilyen körülmények között pedig jelenleg nincs olyan klub, ami versenybe tudna szállni világsztárokért, hiszen egyszerűen nem tudnak annyi pénzt előteremteni egyelőre, ami megközelíteni a Premier League, vagy a La Liga nagy klubjai által kínált heti akár 4-500 ezer eurós játékosfizetéseket.Vagyis marad a bevált recept: fiatalokat építenek fel, az utánpótlásukat fejlesztik, ezzel pedig garantálják a keretük frissességét – hiszen ha egy idősebb játékos nem teljesít jól, akkor egyszerűen kirakják és a helyére fiatalokat tesznek be, mint ahogy azt az Inter tette például az utóbbi években Arturo Vidallal, Alexis Sánchezzel, vagy Radja Naingollannal.

Viszont azáltal, hogy 2023-ban már talán nem kell a feltörekvőknek gazdasági kríziseket kigazdálkodniuk, van arra esély, hogy tartósan megragadjanak azon a szinten, ahol most tartanak – vagyis állandó BL-, EL-tényezőként tavasszal is.

Az olasz klubok mostani felemelkedéséből pedig csak egyetlen tanulságot vonhat le a Juventus, vagy gyakorlatilag bármelyik szárnyaló európai gigaklub: a fociban nincs állandó, egyszer mindenki megbukik. De néhány (tíz)év szívós melójával még egy gazdasági krízis közepén, egy világjárvány után is fel lehet érni a világ tetejére.