„Ugyanannak a vb-bronzig jutó generációnak vagyok a tagja, akik a selejtezőcsoportban játszó válogatottnak adták a gerincét. A képzésünk és az a közeg, amiben nekem is részem volt, determinálta a későbbi kudarcokat.” Patyi Máté, a hvg.hu friss igazolása 11 évig volt a Fradi játékosa. Most elmondja, hogy a „magyarfoci” miképp vert át utánpótlás-generációkat, és miért van Szalai Ádámnak tökéletesen igaza.
Máig borsódzik a hátam, ha visszagondolok Somodi Lajos bá’ legelső beszédére, amit a zöld sasokról, a Fradi-szívről és a címerünkben lévő három E-betűről mondott. A pedagógiai elveiről azonban talán elég annyi, hogy büntette a késést az edzésről, így gyakori látvány volt, ahogy a Kismartoni úton a serdülőbe járók a kapuhoz érve rápillantanak az órájukra, és inkább sarkon fordultak. Aki viszont bement, az elsajátíthatta a ’80-as évek lejárt futballjának alapjait.
A minket is edző, 60-as, 70-es évek magyar „nosztalgiafutballjában” szocializálódott edzőgeneráció kizárólag anekdotázás közben volt képes a modern futball tempóját tartani. Lényegében ugyanazokon az edzésprogramokon nevelkedtünk, mint amivel már a 86-os világbajnokságon is kudarcot vallottunk. Ebből egyenesen következik az a fájó közhely, hogy a magyar futball jelenleg 30 évvel van lemaradva a futball elitjéhez képest, és simán benne van, hogy nyolcat kapunk egy olyan csapattól, mint a holland.
„Úgy nézzetek rám, hogy én egyszer játszottam az Albert ellen” – írja Esterházy Péter Az utazás a tizenhatos mélyére című könyvében. Az U20-asok vb-sikere után titkon reménykedni kezdtem, hogy végre majd én is kedvemre anekdotázhatok. „Úgy nézzetek rám, hogy egy csömöri teremtornán leradíroztam a pályáról a Németh Krisztiánt.” Most az mindegy, hogy a torna gólkirálya leginkább azért nem tudott mellettem gólt lőni, mert Goba a kapuban lehúzta a rólót. Németh Krisztiánból sem lesz feltehetőleg az, akit anekdotába kellene foglalni.
Tudni akarod, miért fordul lassan a Lipták?
Tizenkét éves voltam, amikor először kaptunk mozgáskoordinációs edzést, miközben a 12 perces Cooper-tesztet rendszeresen futtatták velünk. Ez is úgy nézett ki, hogy az edzőink a héten egyetlen órára átengedték a tréninget Simon Balla István mozgáskoordinációs trénernek, aki a Ferencváros atlétáit is edzette. Azt, hogy a koordinációm nem teljesen olyan, mint egy újszülött zsiráfbébié, egyedül neki köszönhető.
Az utánpótlásban ekkor talán két-három edző tartott mozgáskoordinációs edzéseket, de a felnőtteknél sem volt jobb a helyzet. Évekkel később ez valamicskét javult, miközben Nyugaton ekkor már közel két évtizede beépültek az edzésprogramokba a koodinációs gyakorlatok. Nézzük csak meg a Barcelona fiataljainak edzését, vagy jegyezzük fel, hogy Arjen Robben a magyar meccs előtti utolsó edzést követően még fél órát kintmaradt a pályán a mozgáskoordinációs edzőjével – bizonyára nem véletlenül.
Ideális esetben a futball rövid sprintekből és gyors ritmusváltásokból áll, aminek pont az ellenkezőjét szolgálja egy Cooper-teszt. Nem véletlen, hogy egy NB1-es bajnokin 90 percnyi monoton és statikus játékot kapunk, amiben az iram pontosan olyan, mint a 80-as években Nyugat-Európában volt. Úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, hogy mire Lipták megfordul, a Sport1-en már adják az ismétlést, és hogy minden lepattanó labdát a hollandok szerezték meg.
Fölpassz, visszapassz, nagykeró!
A kőkorszaki és másodállásos trénereknek köszönhetően az edzésmunkát a legtöbb helyen bénító fásultság járta át. Alig voltak olyan edzők, akik képesek voltak kirántani minket a mindennapi robotból, és frissességet vittek a monoton edzésekbe. Hónapokig ugyanaz. Bemelegítés. Nyújtás. Kézből dobod rüsztre, belsőre, fejre. Fölpassz, visszapassz, nagykeró, leteszi, kapuralövés. Végül megkülisek a tarkák ellen. (A nagykeró a hosszú keresztpasszt jelölte, ma már Angliának vagy Englandnak is hívják, a megkülisek a megkülönböztető trikókat viselő csapatot jelenti - a szerk.)
És ezek a trénerek voltak felháborodva, amikor az egyébként viccnek számító "licenszek" megszerzését kötelezővé tették! Nemrég felkerült az internetre, ahogy Ricardo Moniz edzést tart a Ferencváros ifijeinek. Mondanom sem kell, hasonlóan pörgős edzésben kizárólag edzőváltáskor volt részünk. A játékosok személyes gyengéit erősítő egyéni képzés ekkor még sehol nem volt. Teljesen érthetetlenül egész csapatok végezték ugyanazt az edzésmunkát. Engem a csapattársam faterja tanított meg a lövés pontos metódusára, hogy ne toljam a labdát, hanem lépjek rendesen mellé, csípővel forduljak rá, majd rüszttel keményen üssem meg. De jelezném, ez nem csak a Fradiban – „az ország legnépszerűbb klubjában” – történhetett meg. Az egyik legjobb barátom, aki az MTK-ban nevelkedett, ugyanezekről mesélt.
Mentális képzést sose kaptunk, sportpszichológust egyáltalán nem tartottak a csapat közelében, és olyanokról sem volt szó, hogy hogyan kell kikerülni egy hullámvölgyből, és hogyan dolgozzunk fel egy súlyos meccs közbeni hibát. Erre tökéletes példa, ahogy a kihagyott ziccerek után jól leszúrtak minket (itt ennél durvább szó lenne adekvát), amit azért nem volt egyszerű a helyén kezelni. Aki focizott valaha, az tudja, hogy a "kihagyás" vagy azért történt, mert nem edzett rendesen, tehát az izommemória nem alakult ki, vagy egy pillanatra elgondolkozott, hogy a helyzetet kihagyhatja. Az agyalás és a stressz pont az edzésen begyakoroltak automatikus végrehajtását gátolja, és talán mondani sem kell, nem az a helyes válasz, hogy leüvöltik a gyerek haját.
A felszereltségről csak annyit, hogy mindent a szülőknek kellett megvenniük. Labdát, mezt, cipőt, külföldi utakat, mindent, és még ott volt a több ezer forintos tagdíj. És ha véletlenül kaptunk volna valamit ingyen, mert leszerződtek egy sportszergyártóval, még annak a felét is kifizettették velünk.
Csak legyünk országos bajnokok!
Ha ez a tragikomédia még nem volna elég, még megemlíteném, hogy a korosztályos bajnokságokat olyan komolyság hatotta át, mintha lett volna bármi jelentősége annak, hogy a Goldball, a Vasas vagy éppen a Ferencváros nyeri az U12-es Budapest-bajnokságot. Érthetetlen módon az ilyen eredményekkel mérték az utánpótlásképzés sikerességét, miközben annak egyetlen releváns mutatója van: az, hogy hány profi játékost nevelsz ki. Pont.
De hadd meséljek erről egy konrét példát. Az U14-es országos bajnokság döntőjében, a Fradival megvertük azt a Győrt, amiben például Németh Krisztián is játszott. Ennek egyedül az volt az oka, hogy az egyik csapattársunk, aki bár technikailag egyáltalán nem volt átlagon felüli játékos, korán érő lévén már 170 centi magas volt, rendesen borostás, miközben a győriek fizikálisan nem tudták felvenni vele a versenyt. Természetesen az egész szezonban a játékunk a „passzolj a hosszúpuskának”-taktikára épült, miközben utánpótlást erre biztosan nem volna szabad építeni. Nálunk egyetlen NB1-es játékos se került ki a csapatból, míg a Győrből minimum három elérte a felnőttet.
A „nagy rangadókon” mindig színvonaltalan ping-pong foci alakult ki, ugyanis a nagyobb veszélyt jelentő rövid passzok helyett mindenki vagdalkozott.Az ilyen meccseken a gyerekükért szorító szülők több gyertyát láttak, mint a saját születésnapi tortájukon, és egy óvodásnak se esett volna nehezére megszámolni az egymást követő pontos passzok számát. Ugye, mennyire rímel ez még mindig az NB1-re?
Tizenegy év alatt egyetlen egyszer tapasztaltam ennek az ellenkezőjét. Akkor már 16 évesek lehettünk, idegenben játszottunk a bajnokság első helyéért azzal az MTK-val, melynek Urbányi István volt az edzője. Természetesen ők játszották a focit, de még szoros volt a meccs. Ha jól emlékszem, csak 2-1-re mentek, mikor az Urbányi bemondta, hogy kétérintő… Egyszer hallottam ilyet éles meccsen 11 év alatt! Az egyik szülő tőlünk így reagált: „Urbáányíí! Nem a Viasaton vagy! Te filctollkirály!”
A szülők
Nos, igen, ha mindez nem lett volna, ott voltak még a szülők. Voltak, akik maguk is fociztak valaha, talán tehetségesek is voltak, de pont, mielőtt a felnőtt csapathoz kerültek, jött a sérülés, a gyerek, a behívó stb. „Te nem láttad a Vargát és a Törőcsiket focizni, te nem voltál kettős bajnokin a Népstadionban, te nem láttál nemzetközi kupában magyar csapatot. Te nem láttál semmit, csak ezt. Ezt a szart.” Velük csak az volt a baj, hogy jobban akartak focizni a gyereküknél, de legalább nem csapták be magukat.
És voltak a rosszabbak, akik soha életükben nem rúgtak labdába, de meg voltak róla győződve, hogy a gyerekük tehetséges. És hiába kergette a gyerek pokróccal a labdát, hogy át tudja venni, vagy fordult úgy, mint egy csuklósbusz, apuci és anyuci mindent megtett azért, hogy a béna kisfiuk játsszon. Mit értek azon, hogy mindent? Széttették a lábukat, berendezték az edző lakását, smúzoltak, nyomultak, fúrtak-faragtak. És az ilyenek mind ott nyomultak minden edzésen. Nem is tudom, mikor dolgoztak!
Ez a fajta korrupció nem csak utánpótlásban történhetett meg. Volt olyan apuci, akinek autó-nagykereskedése volt, és kocsit adott az edzőnek, hogy fiacskájának legyen NB1-es meccse. Vagy amikor a csapattársad faterja a felnőtt csapat egyik főtámogatója, akkor szerinted kérdés volt, hogy ki fog kezdeni az utánpótlásban a legkeresettebb poszton? Ezek a szülők óriási károkat okoztak, és súlyos játékperceket vettek el azoktól, akiknek nem volt hasonló hátországuk. Utóbbiak általában pár év után elkallódtak. Így működött a kontraszelekció.
Faterom a saját álmukat hajszoló szülők közé tartozott. Szerettem focizni, de igazán soha nem akartam futballista lenni. Mindig eszembe jut, amikor a vége felé már állandó csere voltam, és a fater a pálya túlsó széléről mutogatott, hogy „pörögjél, pörögjél, tegyél úgy mintha be akarnál állni.” Mit tegyek, ha egyszer nem volt így? Nyomtam két-három sprintet, magastérd, majd egy kis brazil és leültem a fűbe nyújtani.
Megy-e 3?
Tizennégy évesen a Szent István SE színeiben játszottam két évet. Itt csapattársam volt a mára a válogatottban is bemutatkozó Lovrencsics Gergő, aki ma a Lech Poznan színeiben játszik, és nemrégiben Kuvait ellen a válogatottban is bemutatkozott ("gyilkos", kösz, az észrevételt - szerk.). Őt mindig nagy gyanakvással figyeltem, mert úgy tűnt, hogy túl komolyan veszi a dolgot. Amikor az edző mondta, hogy két kör futás, a csapat a geometria szabályainak megfelelve már a tizenhatos sarkánál lecsippentette a pálya csücskét, míg ő valamilyen oknál fogva mindig megkerülte a szögletzászlót. Hasonló mentalitással utánpótlás szinten csak elvétve találkoztam magyar pályákon.
Tizenhat évesen teljesen abbahagytam a focit, három éve viszont a mennyei megye III-ban újrakezdtem a Nagykovácsi csapatában. Baromi jó a bengay szagával átitatott öltözőben készülni a meccsre, miközben megy a matek, hogy lesz-e cserénk. Bemelegítés helyett pedig rögtön kapuralövés és nagykeró.
Vasárnap idegenben játszunk Tahitótfalun. Nagyon kéne a három pont.
Kézilabda-Eb: a revánson túl is sok múlhat a magyar-svéd meccs végeredményén
Fontos meccset játszik este hattól a magyar női kézilabda-válogatott az Európa-bajnokságon: ha sikerül legyőznie a svéd csapatot, jó esélye van a legjobb négy közé jutni.
