A magyar válogatott szereplése a legnagyobb pozitív szenzációja a szerbiai férfi kézilabda Eb-nek. Mocsai Lajos csapata a halálcsoportból jutott tovább veretlenül, utolsó meccsén megleckéztetve a kézilabdavilág trónjáról letaszíthatatlannak hitt franciákat. Folytatás mától a középdöntőkben: nem lehetetlen a négy közé kerülés.
Pedig még csak amolyan „tipikusan magyaros” vészmadárnak sem kellett lenni ahhoz az Európa-bajnokság előtt, hogy ne várjon túl sokat az ember. Egy csoportba kerültünk három olyan válogatottal, amelyeket igen ritkán szoktunk legyőzni tétmeccsen. Tudtuk, hogy a fiúk nagyon tudnak harcolni, a tavalyi világbajnokságon láttuk, hogy ha a csapatkémia működik, nem az egyes tagok képességeinek összege adja ki a csapat valós erejét: az több annál. Újvidéken az első, oroszok elleni meccs után még az elszalasztott győzelemről, a gyenge kapusteljesítményről és a túlzott elvárásokról esett szó. Aztán jött a spanyol meccs, ami nagyot fordított a közhangulaton: katartikus, felejthetetlen meccsemlékek ugrottak be mindenkinek az időn túli hetessel kiharcolt döntetlen után. Nem is annyira a bravúrnak számító eredmény, inkább a játékosok valóban eposzokba illő elszántsága, egysége, harci szelleme láttán.
A kézilabda látványos csapatjáték: a taktikai elemek mellett, főleg a mai televíziós technikának köszönhetően az emberi rezdülések legalább annyira árulkodnak egy csapat erejéről. Jó volt látni az eksztázisban üvöltő, közönséget buzdításra hergelő, egymás felé harcostársi gesztusokat mutató magyar játékosokat. Miután meglett a második pont, közel került a továbbjutás, amivel egy franciák elleni vereség esetén is teljesítette volna a minimális elvárásokat a csapat. A csoda azonban még hátra volt.
Mocsai Lajos szövetségi kapitány szerint az első fontos érzelmi töltetet az adta pénteken a csapatnak, hogy kiszurkolták a spanyolok győzelmét Oroszország ellen: “Óriási feszültséggel mentünk ki a csarnokba, hiszen a spanyol-orosz meccset akkor játszották, nem tudtuk, biztosan megyünk-e a második körbe, ki-ki meccset játszunk-e a franciákkal - mondta az mesteredző hvg.hu-nak. - Természetesen egy hatalmas drukk is volt bennünk a spanyol győzelem miatt. Aztán minden teher leesett rólunk, amikor Makszimov időt kért, megtörve ezzel saját csapata lendületét - ebből kifolyólag a spanyolok percek alatt elverték az oroszokat. De a legfontosabb talán, hogy a francia válogatott ellen sikerült olyan motivációs bázist kialakítanunk, hogy nem volt bennünk félelem. Tudtuk, hogy egyetlen pillanatra sem adjuk fel.”
Itt érdemes megállni egy pillanatra, merthogy ez a “motivációs bázis” egyáltalán nem afféle szóvirág. Ha van ma ebben a csapatsportban válogatott, amelyet a verhetetlenség nimbusza övez, az a francia kézilabdázóké. Egyénenként is félelmetesek és legyőzhetetlenek a párharcokban, csapatként pedig más kategória, mint a legtöbb együttes. Tőlük valóban félni szokás. Jönnek és szétszednek. Nos, ehhez képest a magyar-francia meccs végére a mi játékosaink keltettek félelmet a franciákban. A gallok sportemberi nagyságát mutatja, hogy minderről mennyire őszintén beszéltek az otthoni lapoknak: „Amint a magyar védelem összeállt, a kapusuk is szenzációs formában védett, elérte, hogy a lövőink elkezdjék gyűlölni a kézilabdát. Ez a befejezéseinkben a tehetetlenséget hozta magával” – mondta Claude Onesta, a franciák kapitánya. A L’Équipe pedig így fogalmaz: „A meccs hőse a monumentális Fazekas Nándor. A már mindent megnyert bombázóink sokszor eljutottak odáig, hogy még lőni se mertek.”
Minderről Mocsai Lajos így beszélt lapunknak: „A franciák jobban kezdték a mérkőzést, az első fordulópont az volt, amikor utolértük őket. A második pedig, amikor védekezésben megtaláltuk az ellenszert a franciák játékrendszerére, és ez által kontroll alatt tartottuk a világválogatott szintű csapat legnagyobb lövőjátékosait, tehát minőségi védőjátékot produkáltunk Fazekas Nándi kapusteljesítménye mellett. A harmadik kulcsmozzanat a végjátékban volt, amikor megtaláltuk, mit kell játszanunk az ő nyitottabb-zártabb védőtaktikájuk ellen és a cserejátékosaink is hozzátették a magukét a kiváló kapus- és a védőfal teljesítményéhez. Amikor az utolsó percekhez érkeztünk, láttuk, ahogy elerőtlenedik a francia válogatott. És az utolsó 4-5 percben éreztem, hogy nehéz lesz minket megverni.”
Kulcsmérkőzés volt ez tehát a magyar válogatott történetében, nem csak mert esélyesebb csapatot győzött le. Hanem mert kézzel fogható közelségben élhették át, szemmel látható tapasztalatot gyűjthettek a játékosaink arról, amiről inkább elvont értelemben szokás beszélni a sportban: hogy a szereposztás a legnagyobbak között is változhat. Igen, egy francia válogatott is elbizonytalanodhat.
Kérdés, mit profitálunk ebből már a középdöntőben (később, az olimpiai selejtezőben, netán az olimpián remélhetőleg sokat). A matematika nem hazudik, a franciák is elismerik: a címvédő gyakorlatilag elszállt. Nulla ponttal indulva csoda kellene hozzá, hogy bejusson a négy közé. Mi viszont akár számolgathatunk is: a várhatóan minden eddiginél nagyobb és hangosabb magyar szurkolótábor előtt van esély legyőzni Izlandot és Szlovéniát, és akkor a horvátok ellen akár tét nélküli is lehet az utolsó meccs, ott leszünk a négyben. A mai ellenfélnek, Izlandnak hasonló jellegű az állománya a mienkhez: egyértelműen kimagasló világklasszisa nincs, sok nagyon jó és harcos játékosa van, remek csapatszellemmel. Az olimpiai ezüstérmes ászai spanyol, német klubokban edződnek, az északi mentalitás elszántsága jellemző rájuk. Az Eb előtti latolgatások során „belőtt” magyar csapattal szemben még tán esélyesek is lennének – a most körülrajongott harci seregünk ellen legalábbis fel kell kötniük a gatyát. Bár Mocsai Lajos amondó, halálcsoport ide vagy oda, a legnehezebb meccsek csak most jönnek.
„Különösen fontos lesz, hogy széles körben tudjuk elosztani a terhet a csapat játékosai között, hogy mindig legyenek olyanok, akik hozzátesznek a mérkőzéshez, és azoknak is hozzá kell tenniük, akik rövidebb időre, csereként lépnek pályára, mert különben a többiek, akik a védőfalban heroikusan küzdenek, nem fogják bírni. Ez az egy útja van, hogy tartani tudjuk magunkat” – mondja a kapitány.
A védekezés a kulcs: féljenek csak a következő ellenfelek is, ha máskor nem, hát a meccsek hajrájában.
A cundertől a visszarendeződésig - kis fogalomhatározó Európa-bajnokságokhoz I.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
Hogyan juthat tovább ma este a magyar csapat?
Egyre élesebb helyzetben a Kemény- és Mocsai-csapat
Csak félig sikerült a bravúr a Mocsai-csapatnak, döntetlen a magyar-oroszon
A magyar kéziválogatott legyőzte az olimpiai címvédő franciákat
