A spanyol-ír meccs igazi tétje a spanyolok szempontjából az volt, megtalálja-e a csatárát del Bosque csapata. Megtalálta.
Heiszler Ákos: Llorente tragédiája
Fernando Llorente az egyik legjobb és legkeresettebb európai középcsatár (angol CV-jén: occupation: striker), a következő szezontól otthagyja Bilbaót, és vagy a Realban vagy Angliában játszik, valahol Gomez, Ibrahimovic, van Persie és Huntelaar környékén jegyzik. A teljes Eb-mezőnyben Németországban, Hollandiában és Franciaországban nem lenne betonbiztos kezdő. (Magyarországon még életében utcát neveznének el róla Felcsúton, és a nemzeti futballstadionért felelős kormánybiztossá, mit kormánybiztossá, miniszterelnök-helyettessé neveznék ki, az ő illetve kormányunk felkészültségét latba vetve egyébiránt teljesen indokoltan és helyesen.) Itt meg még csereként sem ő jön az utolsó negyedórára legalább, hogy formába lendülhessen, hogy beleszagoljon a gyepilllattal elegy gdanski sirályszagú éjszakába: „SE VA FERNANDO TORRES. GRACIAS, NIÑO. ENTRA CESC FÀBREGAS” írja a Marca élő közvetítésében.
Felvezető posztunkban megjósoltam, hogy futballilag nincs miről merengeni, akkora a különbség Írország és Spanyolország között. Utólag viszont érdemes egy köldökbámulásra, hogy a hivatkozott posztban a Recreativo Huelvába sem érdemesnek titulált Torres hogy rúgott akkora gólt Given szeme közé, sajátlábú labdaszerzés után, ütemtelenül, a negyedik percben, egy olyan önbizalomromboló másfél szezonnal a háta mögött, minek során hasonló kunsztot még entrenamientón sem mutatott be.
A Marca azzal a szalagcímmel nyit, hogy „Torres: Spanyolország kilencese - Torres, el 9 de España”, és ennek a meccsnek az igazi tétje valóban ez volt: del Bosque kereste és megtalálta a csatárát erre a tornára. És a valószínűtlenül bölényfejű szövetségi kapitány zsenije itt jött ki: pontosan tudta, hogy az íreket így is, úgy is lekaszabolják, hát ad Torresnek esélyt, hogy megtalálja önmagát.
A játékról meg tényleg csak annyit, hogy David Silva góljánál tényleg nehéz volt mást, mint részvétet érezni. Valamint érdemes megjegyezni – amit Robbie Keane is megtett: „Ne má’” – szólt oda a hármasnak, az már tényleg arrogancia, amikor 3-0-nál a középhátvéd, bizonyos Shakiráné Gerald Piqué ad sarokkal, a levegőből olyan mélységi passzt az ellenfél tizenhatosánál, amit Iniesta professzor emeritus úrtól is képtelenség megszokni.
Zárásképp: személyes kedvencünk változatlanul a Cesc, a Hamiskilences, aki – del Bosque csatártalan játékrendszere iránti lojalitásból? kivagyiságból? – ki tudja, de akkora gólt (gol brutal, írják spanyol kollegáink) rúgott, hogy részvétünk immár kiterjedt az Arena Gdansk karbantartóira is, akik valószínűleg életükben először kényszerültek egy kapufa horpadásának javítására.
Szabó M. István: Nincsen semmi, baj?
Az eső kíméletlenül esett, de a fű nem nőtt az égig, sár se volt, ráadásul a Barcelona aranypárosa (Xavi és Iniesta) úgy vezényelte a spanyolokat, hogy az se legyen egy percig se kétséges, nagyon győzni jöttek ki a gyepre. Az első mozdulatukban benne volt, hogy semmit se bíznak a véletlenre. És az is oké, hogy ennek olykor látványos gesztusokkal jelét is adták. Az akármekkora-nagy akarásunk tetejébe tűzött lóherével, de a végig káráló Knézy Jenő szimpátiájával se mentünk volna semmire. Ennyi volt tegnap este a különbség.
Volt már ellenük kisebb is, de ellenkező előjelű 22 éve sosem, szóval csodálkozik-e valaki? Az írek Dublintól Gdanskig aligha, mert mindig ez a vége, ha nem is ennyi. Számoltunk vele akkor is, amikor 1-0 után (persze, simán önös továbbjutási érdektől vezérelve) Kósa kolléga (horvát bloggerként) sms-t küldött, hogy "pedig most nektek drukkolok, de elég kivégzés-szaga van". Az őszinte válasz most is az, és most is vállalható: "Felkészülünk rá, nyugi".
Na jó, az első félidő végén megpihent kicsit az az illúzió a jobb agyfélteke egyik félreeső zugában, hogy tán lehetne reménykedni, esetleg még egy gól után leállnak a spanyolok. De aztán elrebbent ez az őrültség magától. A 0:4 a látottak alapján is, anélkül is realitás, nincs ezzel se gond, semmi se. Három meccset így is-úgy is játszunk az Eb-n, mert kiharcoltuk, hogy itt legyünk, fél Európának ez ment.
Más focit játszunk. Lassabbat, darabosabbat, zömökebbet – és láthatóan meddőbbet is, mint a regnáló világ- és Európa-bajnok. Csak el kell tudni fogadni, hogy ez benne van. De makacsul ki kell hajtania a csapatnak magából mindent, és ha ez az alap, akkor nincs keserűség meg belső marcang.
Nem igaz, hogy a második Torres-gólnál és a negyedikként durrant Fabregasénál nem mi tettük naggyá a csatárokat azzal, hogy a védők összevissza dőltek ott rakásra, de én azt is megbocsátom az egész hátsó alakzatnak, hogy az utolsó 15 percben mozdulni se bírtak. Csak vánszorogtak a fáradtságtól.
Nem siránkozni jöttünk, miért is, hisz a lelátóról 3-0 után is az írek hangja zengett. Elfogadják az ír válogatottat így, a spanyolok elleni 0-4-gyel is. Amit tudnak a fociról, azt a pályára vitték. Ennyire volt elég.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
