Pénteken kezdődik a foci-Eb, amire a hvg.hu a meccsek közvetítésén kívül szubjektív elemzésekkel is készül. 16 alkalmi blogger fogja képviselni a 16 csapatot lelkes szurkolóként a meccsek előtt és után. Az A csoport szurkolói már bemutatkoztak, most a halálcsoporton a sor.

Lackfi János: Kukásszerkó és bakancsállatkák - avagy hogyan lettem brazilból holland

AP

A hollandok talán a legnagyobb mellényű legkisebb focinemzet, viszont ez a mellényük láthatósági. Mi tagadás, gyerekesen szeretem lehetetlen narancsssárga kukásszerkójukat. Nagyon is előttem van még gyerekkoromból, ahogy Stam, Seedorf, Bergkamp, Rijkaard, Kluivert, a De Boer fivérek és a többiek elül-hátul-középpályán bohócot csinálnak a világból, mindannyiunk legnagyobb ámulatára. Kedveltem a képtelenül keskenyre összenyomott képű Van Nistelrooyt is (gyerekkorában lekéshette egyszer a metrót), ahogy két védőt nyakában cipelve bal sarkával a jobb szemöldökére pöccinti a fülével levett labdát, majd sikerül megjátszania a kapus rüsztjét, ahonnan éppen a kapufára perdül, és becsorog a GÓÓÓÓL. De hogy pont az Eb előtt vonuljon vissza! Na jó... végülis a Bundesliga egykori góltömegtermelője, a mindig remek ütemben kiugró Makaay is eltűnt a pályáról… És a múlt vb-n az uruknak bődületes harmincméterest akasztó Van Bronckhorst sincs ma már. Áh, ne is nosztalgiázzunk!

Kedvenceim a mai fiúk is. Az önzősége miatt gyakorta szidalmazott, de menyétformán cikázó I. (Kopasz) Robben király – most hagyjuk, tud-e éles helyzetben tizenegyest rúgni, alighanem Sergio Ramoshoz járt suliba. Kölyökvigyorú Van Persie, aki az egész Arsenalt maga után vonszolta ebben a szezonban, mint az esküvői autók a likas konzervdobozokat. Fürtös Kuyt, a villámgyors perdülés-fordulásaival és elképesztő izzadásával (annál is szimpatikusabb, mert öt perc foci után én is úszom az izzadságban, igaz, itt véget is érnek a játékstílusbeli hasonlóságok). Pirospozsgás Huntelaar, akinek a cipőjében mindig benne van egy-egy bomba. Julius Caesar-sérójú Afellay, aki menetrendszerűen elszaladgál a széleken, kár, hogy a Barcából kicsit kikopott az utóbbi időben. Egyedül szegény Nigel de Jongot rühellem kegyetlenül, mióta a vb-döntőn oly mesterien mellbe talpalta Xabi Alonsót, hogy azóta is vastüdőt hord az ipse. Még jó, hogy egy csoportban vagyunk a portugálokkal, Pepe és Nigel majd elszórakoztatják egymást, két neandervölgyi!

AP / Peter Dejong

Vessenek bár a vasalt talpú papucsállatkák (egyik tanítványom leleménye: bakancsállatkák) elé, akkor is kerek-perec kimondom: zsenge gyerekkoromtól brazildrukker voltam. Mármost ennél gejlebb és bénább módon a legerősebbnek drukkolni akkor sem lehet, ha tudjuk, hogy (csak majd)nem mindig a brazilok nyernek. Nagyanyám varrt nekem brazil mezt valami rettenetes műselyem anyagból, három originál AdiBAS-csíkkal, ahogy kell, én meg abban vonulásztam Miskolctapolca utcáin, és irtó menőnek éreztem magam. Ellenben a múlt világbajnokságon a brazilok focitudást nyomelemekben tartalmazó játékán feldühödve átpártoltam második számú kedvenceimhez, a hollandokhoz. Akkor is, ha pont a holland-brazilon a Sneijder púpjáról becsorgott gólocska bajosan minősíthető az évszázad találatának. Aztán úgy maradtam, ami praktikus is, lévén, hogy most egy Eb következik, ahol nincsenek is brazilok.

Gerlóczy Márton: Margit, szeretlek!

Margit és én idén januárban jöttünk össze a trónra lépésének negyvenedik (ruby jubilee) évfordulója alkalmából rendezett ceremóniát követő fogadáson, az Amalienborg palotában. Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom: szerelem volt első látásra. Margit férje, Henri Marie Jean André de Laborde de Monpezat hamar aludni tért, mert szörnyen berúgott és elrontotta a gyomrát.

Én ekkor ragadtam meg az alkalmat, hogy Margithoz lépjek, aki a palota erkélyén dohányzott. Kértem tőle egy cigit és beszélgetni kezdtünk. Egészen hétköznapi dolgokról. Művészetről, uralkodásról, irodalomról, fociról. Amikor megtudta, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből érkeztem, nagyon megörült és elismerését fejezte ki a magyar emberek példátlan összefogásával kapcsolatban, amihez hasonlót korábban csak náluk, Dániában tapasztalt a világon.

Én teljesen a hatása alá kerültem. Még aznap éjjel összebújtunk, márciusban pedig Henrik kiköltözött a palotából. Nem csinált belőle nagy ügyet, úriember módjára viselte a vereséget. Még kötetet is cseréltünk, Henriknek ugyanis hozzám hasonlóan öt kötete jelent meg, igaz, majdnem ötven évvel idősebb nálam, de ennek a megsemmisítő körülménynek a felemlegetésével már igazán nem akartam tovább rontani amúgy sem túl rózsás hangulatán.

Költészetének segítségével egyébként az alábbi témakörökre keres válaszokat: szerelem, magány, halál. Egyik kötetét maga Margit illusztrálta.

Áprilisban elhagytam a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és május 1-jén, szűk családi körben, titokban összeházasodtunk a nyári rezidencián, a Grasten-palota kertjében. Egészen a mai napig anyámon és Margit gyermekein kívül senki sem tudott a szerelemről.

Mától fogva azonban hivatalosan így szólítanak: Martin, Prinsgemalen, Prins Martin af Danmark. Nyilván sokakban felmerül a kérdés: miért éppen most hozzuk nyilvánosságra a szerelmünket. Nos, ennek oka egészen egyszerű és nyilvánvaló. Margit és én június 9-én jelenünk majd meg először nyilvánosan a koppenhágai Roligan Klubban, hogy együtt szurkoljunk Dánia győzelmének a Hollandia elleni első mérkőzésünkön.

A roligan a huligán ellentéte. A rolig jelentése: nyugodt. A roligan kulturált, jó megjelenésű és jó kedélyű támogatója nemzeti csapatának. Felmerült persze, hogy a helyszínen tekintjük meg az összecsapásokat, de Margit elzárkózott attól, hogy csapatunkhoz hasonlóan 8-10 órákat utazzunk a meccsek után Ukrajna kivilágítatlan közútjain, ahol roliganok helyett huligánok állhatják utunkat.

AP / Lars Poulsen

Jó lesz nekünk otthon, békében, nyugalomban, szerelemben. A Hollandia elleni mérkőzés előtt a Roligan Klubban 100 korona lesz a menü: kolbász és grillezett pogácsa, házi burgonyasalátával. Margit szerint egy góllal hozzuk a meccset, én azonban nem vagyok ennyire optimista. Véleményem szerint csapatunktól egy döntetlen is bravúros eredmény lenne a végső győzelemre szerintem leginkább esélyes hollandok ellen.

Walter, a fricc: Kölcsönlengyelek, kölcsöntörökök (danke, Hont!)

’98 áprilisa lehetett. Thomasnak eszébe jutott, ha már úgyis mindennap játszunk a kolesz melletti betonpályán, induljunk el az egyetemi nagypályás focibajnokságon. Nem voltunk elegen, de mindenki hozott még egy embert. A kapuba a kolozsvári születésű Franzot állítottuk, akit valójában Szabolcsnak hívtak, de hát melyik német tudta volna ezt a nevet kimondani? Volt egy népesebb (5 fős) marokkói kontingens a csapatban, igaz, ketten már ideszülettek. Aztán ott volt még Cris, valamelyik fekete-afrikai országból, a törzsfő 17 gyereke közül az egyik, aki profi futballistának jött Németországba, de végül nálunk lett védekező középpályás. A csapatból mindössze négy német anyanyelvű játékosra emlékszem. Piros lett a színünk, mert ilyen trikója mindenkinek volt, és a nem túl szellemes Internationale-nak hívtuk magunkat.

Ez dereng most fel, hiszen nekünk is megvolt a magunk Khedirája, Mesut Özilje, Jeróme Boatengje, Gündoganja és a k-európai vonalat képviselő Kloseja. Németország legnemzetközibb egyetemére jártunk, senki nem csodálkozott ezen. De amikor bő tíz évvel később nem a mi, hanem a német Nationalelf afrikai vb-n nyújtott szemet gyönyörködtető játékának okait keresték, a hozzászólók előbb-utóbb kibökték, a németországi bevándorlók sikeres integrációja köszön vissza a háttérben. A sokat szidott multikulti eredményeképp a német fociról valaha születetett valamennyi klisé megdőlt. Mégiscsak tudnak a németek szimpatikusan, ihletetten focizni, mert Németország a focikultúrák olvasztótégelye lett, ami még azt is széppé varázsolja, ami per definitionem csúnya.

Conti Online

Ha nem lett volna olyan píszí, valójában erről a csúnyasággal, otrombasággal összefüggő igazságtalanságról szólt volna Gary Lineker halhatatlan, ám félreértett megállapítása a német fociról. Vagyis, hogy a rohadt életbe, a németek mindig kirúgják magukat valahogy, pedig az ő focijuknál ellenszenvesebb, a fociesztétikát rombolóbb aligha van. Még csak szimpatikus vesztesek sem tudnak lenni, mert nem vesztenek, sugallta Lineker. (Ez az, ami nem igaz: 82-ben, 86-ban, 2002-ben is „csak” vicék voltak a németek a vb-n, és szegény Schürrle még nem is élt, amikor utoljára valamilyen nagy focitornát nyertek.)

Ha a focin túllépünk, igazából a nagy német kérdés is ez: „Hogyan lehetnénk a világnak szimpatikusak?". Nekem a német nyelvvel, az országgal és az emberekkel is csak pozitív élményeim voltak. De igaz, ami igaz: a német fociról előbb jut eszembe egy Stielike, egy Buchwald, egy Linke, mint egy penge középpályás vagy egy zseniális csatár. Már kedvencet sem volt egyszerű választani, és talán nem véletlen, hogy épp a Battistont leterítő Toni Schumacher lett az egyik, és a németek Váczi Zolija, Mario Basler a másik, akik azért nem azok a tipikus német focisták. (És persze a kirakatcsapat Bayernt nem is sikerült soha megszeretnem.)

Egyértelmű, hogy 2010-ben is a csapat közös erővel (egyik játékos a másikat nem túlcsillogva) tette szimpatikussá, tetszetőssé a játékukat. Csapatként sugároztak fiatalságot, frissességet és harmóniát. Az a fajta lendület, ami a csapatot a vb-n jellemezte, az Eb előtti tesztmeccseken egyáltalán nem köszönt vissza. Egész pontosan a kiszámítható, öreges tilitolit nyomták. Viszont az elvárások megnőttek: 2002-ben Rudi Völlerrel még csak szerettek volna elkapni egy-egy topcsapatot, most már a spanyolokéhoz hasonló szép játékot is nyújtaniuk kellene – és szerintem még ebben a halálcsoportban is mindezt hozni fogják. A 3-ból egy brutális nagy meccsük lesz. De még nem tudom, melyik.

AP / Frank Augstein

Egressy Zoltán: Hajrá, Hélder!

Rák és Kos nincs a keretben, Halakban viszont erősek a portugálok, belőlük van a legtöbb. Nem meglepő ez az ország földrajzi adottságainak, valamint gasztronómiai szokásainak ismeretében. Különös lenne, ha Nyilasban lennének jók, vagy Skorpiókban - bár akad mutatóban ilyenekből is, a Skorpió biztos egyedül alszik -, az ugyanakkor furcsa, hogy Pepe is Hal(ak). Ez ellentmond a jegyekkel kapcsolatos ezoterikus tapasztalatoknak, bezavar a Halakra jellemző tulajdonságok vonatkozásában. Itt van például a konfliktuskerülés, ami nem erőssége a Real Madrid védőjének. Iker Casillas állítólag szégyelli őt. Pepe mentalitása és feje nem nevezhető tipikusan portugálnak, mondjuk Mourinho habitusa sem, és Ronaldo is nagyképű, megemlíthető még Pessoa, ő szintén nem jellemző a népére, ráadásul nem is focizott jól, akárhány néven is próbálkozott. Viszont jobban ír, mint az átlagluzitán.

AP / Francisco Seco

A keretben sok a Vízöntő (persze, az óceán), a Szűz (rendben ez is, fátimai Mária-jelenések, ugye) és az Oroszlán (ez nekem elsősorban magam miatt érdekes), ezen jegyeknek három-három képviselője van. Oroszlán az örök ígéret Hélder Postiga például, jelenlegi munkahelye Zaragozában található, tehát realos ő is. Éppen a tizenötödik születésnapomon látta meg a napvilágot, ugyanúgy augusztus másodikán, mint Fernando Couto, bizonyára emlékeznek még rá néhányan pár évvel ezelőttről. A szimpatikus vesztes-korszakból, amelynek remélhetőleg vége szakad. Meglepetésre számítok, arra, hogy ezúttal győztes nemzet fiaiként térnek majd haza júliusban egy lisszaboni nagy ünneplésre, bár hozzáteszem, erre semmiféle jel nem utal. A minap kaptak ki otthon simán a törököktől.

AP / Paulo Duarte

Hélder Postigának szurkolok majd elsősorban, 23-as számban lehet majd látni, amennyiben pályára lép. Csatár a portói ember, onnan került annak idején Angliába a Tottenhamhoz, aztán hazatért, aztán megint elutazott, Franciaországba, a St. Étienne-hez. Járt a görög Panathinaikosznál is, majd otthon, a lisszaboni Sportingnál. Csupa zöld-fehér csapat. Most Spanyolországban játszik, egy kék-fehérnél. Mint régen Portóban. Egy centivel magasabb nálam, négy kilóval kevesebb. Ennyivel ideálisabb labdarúgóalkat.

Azt olvasom, Joao Pinto utódjának tartották különféle szakértők. Erősen indított, tizennyolc évesen már válogatott volt. Emlékezetes egy pofátlan tizenegyese valamelyik világversenyen az angolok ellen - általában ellenük játszik jól, bár a spanyolok sem szeretik, tavaly két gólt lőtt nekik -, más nem ugrik be hirtelen, talán majd most lesznek jó pillanatai, harmincéves, mikor, ha nem ezen az Eb-n?

Ebben a percben értesültem arról, hogy ennek az írásnak arról kéne szólni, miért szurkolok a portugáloknak. Néhány éve egy Portugál Ottó nevű ember szerepelt rövid ideig az egyik televízió sportműsoraiban. Nos, hát miatta.

A HVG hetilap is foglalkozik e heti lapszámában a pénteken kezdődő foci-Eb-vel, többek között helyszíni riporttal, esélylatolgatással, és felidézik, milyen volt korábban az, ha keleti házigazdája volt a labdarúgó-bajnokságnak.