Egyre több jel utalt arra, nemsokára elkezdődik az igazi előadás. Nos, hétfőn délután elkezdődött. A férfi pólóválogatott megérkezett az olimpiai játékokra.
„Mindjárt szebb hely ez a világ, ha az ausztrálokat megverjük krikettben” – mondta volt Margaret Thatcher, aki egész hosszú ideig volt errefelé miniszterelnök, és elég sok, az előbbihez hasonló, ütős mondattal örvendeztette meg a médiát anno (tán a legtöbbet idézett az volt, amikor kijött egy Reagen elnökkel folytatott csúcstalálkozóról, és közölte a tudósítókkal: „tudják, igazán kár, hogy Ronnie úgyszólván egyáltalán nem ért a gazdasághoz”.)
De vissza a világhoz, ami rögtön szebb helynek tűnik, amikor a magyar férfiválogatott elkezd tudásához méltóan játszani. Eleddig volt némi hümmögés, hogy azért egy háromszoros olimpiai bajnokcsapat esetében nehogy már egy britek elleni győzelemből vonjunk le messzemenő következtetéseket, holott egyre több jel utalt arra, nemsokára elkezdődik az igazi előadás.
Nos, hétfőn délután elkezdődött. Ha úgy tetszik: nagyjából fél négy tájban a magyar férfi válogatott – amelyiket mi imádunk, a világ meg retteg tőle – megérkezett a londoni olimpiai játékokra. Ez nagyjából úgy festett, hogy három negyed alatt szétszaggaták az amerikai védelmet, hátul pedig szánalmasan vergődő amatőrökké silányították a jenkiket.
Néztem néhány arcot a lelátón, külföldi edzőkét és játékosokét – nos, nem voltak boldogok. Brutális erődemonstráció zajlott a vízilabda-arénában. Az amerikai csapat ugyanis úgy egyébként tényleg jó csapat. Rutinosak, hónapok óta együtt készülnek, bárkire veszélyesek, duzzadnak az önbizalomtól... Tegnap viszont pechükre áldozati bárányokká degradálódtak, ugyanis csapatunk tagjai elérkezettnek látták az időt arra, hogy odategyék magukat, de kőkeményen.
Ebben nyilván segített, hogy megkezdődött a második hét, azaz a súlyzóedzések immáron elmaradnak, ez már a totális „felkönnyítés” (edzéselméleti szöveg) időszaka, amikor úgymond kioldódnak a rakéták, nő az úszógyorsaság, magasabbra jönnek ki és hosszabban maradnak a víz fölött a testek, továbbá a lövések sebessége is egyre nagyobb. Ez a fizikai állapot hétfőn összekapcsolódott a tökéletes mentalitással, tiszta fejek által irányított mozdulatsorokkal, jó döntések sorozatával.
Az amerikai együttes ellen kevesen szoktak 10-3-ra vezetni három negyed után – rajtuk is látszott, hogy elszoktak az ilyen irdatlan verésektől.
Kemény Dénes mindazonáltal azt ecsetelte a végül 11-6-nál lecsöngetett meccs után, hogy ők nem demonstrálni vagy üzenni akartak, „hanem nyerni, mert nyerni jó, az adja az igazán jó érzést a játékosnak, a visszaigazolást, hogy jó úton járok én is, a csapat is. Mi ma ezt akartuk érezni mindenképpen, és meg is látszott a teljesítményen ez a fajta megközelítés. Örülök annak, hogy a második mérkőzésen elindult javulási folyamat így folytatódott.”
Kiss Gergő arról beszélt, hogy „mindenképpen győzni akartunk, és arra készültünk, hogy egy nyögvenyelős, nagyon kemény, nagyon kiélezett mérkőzésen valahogy nyerünk eggyel. De most annyira jól ment, hogy tulajdonképpen a félidőre eldőlt”. A legjobban továbbra is Kásás Tamás mosolygós arcának örülünk, a korábban az újságírók által „lakott” interjúzónán rendszeresen megfáradt-vénember ábrázattal keresztülvonuló világklasszis készségesen tereferézik a médiahaddal, világító orcával.
Aztán minek örülünk még – ja igen, Szécsi Zoltán produkciójának. Eddig nem nagyon ment neki, folyamatosan cserélgetni kellett a kapusokat, még egy brit meccsen is, nagyon nem volt tiszta, hogy melyiküknek kellene a kulcsmérkőzésekre beállnia. A hazaiak elleni lecserélést követően elvben az lett volna műsoron, hogy Nagy Viktor kezd, Kemény doktor azonban úgy fest, változtatott a kapuspolitikáján, vagy adott egy utolsó esélyt Szécsinek, bizonyítsa be, legény a gáton. A háromszoros olimpiai bajnok kapus meg épp azért az, aki, hogy éljen ezzel a lehetőséggel – maradjunk annyiban, parádézott (persze, kellett hozzá a védelem is).
Egyébként még lehetne nyújtani az elemzést, ám a lényeget most már tényleg mondjuk ki: a mai napon a verbális vágyak után hivatalosan is bejelentkeztünk a negyedik (tizedik) olimpiai aranyra.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
