Akinek van kutyája, tapasztalhatja, hogy a szirénázó autó süvítésére, vagy mert valamelyik ebtárs a közelben rázendített, az övé is keservesen vonítani kezd. A magyarázat nem abban rejlik, hogy a fülét esetleg sértik a zavaró hangok, a hajlamot távoli ősétől, a farkastól örökölte. Az ugatáshoz vagy morgáshoz hasonlóan ugyanis a vonítás is egyfajta ösztönös kommunikációs forma, amely mélyen beágyazódott a farkasok viselkedési normái közé. 

A LiveScience.com tudományos hírportál összeállítása szerint a vadonban a vonítás általában kétféle üzenetet hordozhat. Vagy kemény figyelmeztetés, amellyel a rivális falka tagjainak a tudtára akarják adni, hogy tiltott területre tévedtek, vagy pedig gondoskodó jelzés, amellyel utat kívánnak mutatni valamelyik eltévedt társuknak, hogy visszataláljon a közösségéhez.

Kutatók úgy vélik, hogy a vonítással – válaszul a szirénázásra vagy az ugató társak harsonájára – a házi négylábúak is olyasmit szeretnének kifejezni, hogy "Kotródj a területemről!", vagy "Hol vagytok, srácok? Engem itt találtok!".

Ha pedig a hűséges kedvenc akkor szólal meg, amikor a gazda éppen elmegy otthonról, vagy egy idegen helyen egyedül hagyja, akkor valószínűleg választ vár tőle, a falka vezérétől. Esetleg ösztönei azt súgják neki, hogy vonításával haza (vissza) tudja vezetni oda, ahol ő van. 

A négylábúak voníthatnak akkor is, amikor unatkoznak, és éppenséggel "beszélgetőpartnert" keresnek maguknak. És azért választják ezt a hangjelzési formát, mert az messzebbre elhallatszik, mint az egyszerű ugatás.