Bizonyos irodalomkutatók ragaszkodnak hozzá, hogy a kitalált történetek is rendelkeznek valóságos alappal az írók...
Bizonyos irodalomkutatók ragaszkodnak hozzá, hogy a kitalált történetek is rendelkeznek valóságos alappal az írók életében, még ha nem is közvetlen tapasztalat útján. Az ihlet érkezhet egy újsághír, pletyka vagy modernebb verzióban az internet segítségével. Akadnak azonban olyan szerzők is, akik legerősebb motívumaikat valóban saját életükből hozzák.
Nehéz megfejteni, miért is olyan népszerűek a sötét hangulatú krimik. Egy napfényes, teaillatú Christie történettel szemben a noir műfajban a gyilkosságnál sokszor taszítóbb az indíték vagy az áldozat múltja, soha, senki felől nem lehetünk nyugodtak, még kedvenc nyomozóink szekrényében is ott figyel néhány csontváz. Ross MacDonald különösen ért hozzá, hogy egyetlen könyvén belül a lehető legtöbb borzalmat összegyűjtse, egy szimpla vérfertőzés vagy elmebetegség önmagában sosem elég.
A mocskosabbnál-mocskosabb szereplőket MacDonald néha már émelyítően részletes táj- és esemény leírásokkal veszi körül, csak hogy még feltűnőbbek legyenek bűneik. Jelen esetben a szerző saját élményei meghatározóak a fikció szempontjából is, hiszen MacDonaldnek meglehetősen zaklatott gyerekkora volt. A számára legfontosabb tájak, Kanada és Kalifornia pedig biztosítják a szépséges hátteret.
Persze, ha a műfaj egyik megalkotójának tartott, eredeti nevén Kenneth Millar pusztán csak hitvány emberek csúnya tetteiről mesélne, nem lenne népszerű közel száz évvel születése után is.
MacDonald azonban valódi mélységet ad történeteinek a szereplők motivációinak feltárásával. A krimiknél kezdetben még kevéssé használt, mostanra rendkívül népszerű pszichológiai megközelítésnek köszönhetően még a leggonoszabbnak látszó csalóról, gyilkosról is kiderülhet, hogy nem is annyira könnyű utálni. MacDonald ezzel rendesen összezavarja az olvasót, könyveiben senki és semmi nem fekete vagy fehér, az egyszerű és kényelmes állásfoglalás szinte lehetetlen.
A gyors ítélet helyett rákényszerít a gondolkodásra, nem mintha a legtöbb esetben ez segítene eldönteni, kit lehet hibáztatni a kialakult helyzetért. Aki pedig nem szeret a szereplők tettein túl sokat töprengeni, még mindig eltelhet a boldogsággal, hogy lám, másoknak mennyivel rosszabb.
MacDonald a káröröm mellett azonban egészen más jellegű pozitív érzelmekkel is szolgál. A noir műfaj más képviselőivel szemben ugyanis szerzőnk aránylag hosszú életet élt, 1983-ban 68 évesen halt meg, ennek köszönhetően munkássága mennyiségben is jelentős. Míg Chandler és Hammett után aránylag kevés könyv maradt, MacDonaldnak 18 kötetre volt ideje.
A régi jó Albatrosz sorozatban és az Európa kiadó “fekete” könyvei közt nem is jelent meg mind, úgyhogy rendkívül üdvözlendő, hogy az Európa ismét nekifogott MacDonald kiadásának. A koncepció ugyan nem mondható teljesen egységesnek, ahogy azt már sajnos megszoktuk, a borítók össze-vissza változnak.
Némelyik keményfedelű, némelyik puha köntöst visel és a grafikai megvalósítás színvonala sem egyenletes. Mi a puha fedelet támogatjuk, a hozzá tartozó betűtípussal, viszont a keményfedelesek grafikái jobban tetszettek. A kiadási dátumokból arra következtetünk, hogy a puha fedelű változat marad.
A fordítások viszont szinte minden esetben jól sikerültek, egyetlen kötetet kivéve. A legcsodálatosabb tényező a sorozattal kapcsolatban az, hogy még mindig csak a tízedik résznél jár, tehát remélhetőleg sokáig várhatunk az újabb és újabb MacDonald könyvekre. Ehhez képest a borító már nem is annyira számít.
