Geréb Ágnes ügyének ma folytatódik a tárgyalása. És egyre többen ismerik fel, hogy ez az ügy már rég nem csak Geréb Ágnesről szól.

Korábban a Honvéd tér és a Parlament közt élőláncot alkotva demonstráltak azok, akik törvényi szabályozást és tiszta helyzetet szeretnének végre. Október 14-én délután három órakor Prágában a magyar követség épülete előtt a cseh bábaszövetség képviselői tüntettek, a Facebook-on olvasható hírek szerint pedig ugyanebben az időpontban más városok magyar követségei előtt is virágokkal jelentek meg az ügy támogatói.

Szándékosan nem írom, hogy "Geréb Ágnes támogatói". Nemrég a kezembe került egy kérdőív, amely azt firtatta, hogy Geréb Ágnest vajon "elítélem" vagy "támogatom", de a kérdés így ebben a formában megválaszolhatatlan volt a számomra. Én szabályozott rendszereket ismerek, amelyekben nem lehet működési engedély nélkül, pláne eltiltással szembemenve praktizálni - másfelől, működési engedélyt eleve csak ott lehet birtokolni, ahol van törvény, és az pedig, hogy miért jár eltiltás, megintcsak szabályozás kérdése.

Kanadában például nem lehet ikreket szülni kórházon kívül, Nagy-Britanniában igen; Kanadában lehet császáros előzménnyel kórházon kívül szülni, Hollandiában kivételes esetektől eltekintve nem; Kanadában egy bába nem nyújthat ellátást a szakmai protokoll által tiltott esetekben és kötelessége a kismamát orvosi praxisba referálni, illetve mentővel kórházba vinni, Nagy-Britanniában ha egy bábát egyszer központilag kirendeltek valahová, akkor ő semmilyen körülmények közt nem tagadhatja meg a segítségnyújtást, és ha a kismama nem hajlandó kórházba menni, akkor az otthonában kell ellátni. Ezekben az országokban más-más módon tisztázták a felelősség kérdését - de tisztázták.

Magyarországon nincs szabályozás.

Korábban már megírtam a blogomon, hogy pedig reformra mindenki szerint szükség van, és már nagyon régóta csak a hogyanokról vitatkozunk. Fel kéne tenni például a kérdést, hogy miért nem akar a nők egy része kórházban szülni, illetve miért rossz a nők nagy részének kórházban szülni.

Nem lehet a kérdést az orvosellenességre meg a szülésélmény misztifikálására leegyszerűsíteni, de még a szent természetbe való visszatérésünk vágya sem szempont.

Ahogy én látom, előre-, és nem visszafelé haladunk.

A modern nőgyógyászat az elmúlt száz évben 99%-kal(!) csökkentette az anyai halálozás arányát; a kisbabák halálozási aránya pedig 7%-ról csökkent ezrelékekben mérhetőre. Vagyis, száz évvel ezelőtt a fizikai túlélés volt az elérhető legfőbb jó, és ha az megvolt, akkor mindenki fellélegzett és  csöndben tette a dolgát tovább (a szervezett szülészeti ellátás nélküli társadalmakban ez azóta is így van).

Most viszont a fizikai túlélésünk magától értetődő dolog, ezt vesszük természetesnek, és hirtelen nem elégszünk meg azzal, hogy "ugyan már, született egy egészséges gyereked, más nem számít". De igen, számít. Ma nagy problémának tartjuk azt, ha egy nő depressziós, traumatizált, és veri vagy érzelmileg teljesen elhanyagolja a gyerekeit - régen ez nem volt rendkívüli dolog -; most már probléma az, ha egy nő ötven-hatvanéves korára félig megrokkan; most már ki van mondva az, hogy nagy baj, ha egy házasságban nem lehet normálisan szexelni, mert a nőnek csak szenvedés az egész - régen ez senkit nem érdekelt -; most már az egész társadalom számára fontos kérdés az, hogy mi marad egy nő testi-lelki egészségéből, munkaképességéből, életéből a gyerekek születése után.

Nem arról van tehát szó, hogy a szülésélmény mellett "háttérbe szorul" a gyerek. Arról van szó, hogy nagy problémákat oldottunk meg össznépileg az elmúlt száz évben, és a gyerekek meg az anyák most már szinte mind élve maradnak: tehát fel lehet tenni újabb kérdéseket, lehet foglalkozni a részletekkel, az anyák testével és lelkével, a kisbabák korai kötődésével és testi-lelki egészségével.

Aki az eddig elért eredményekben nem látja egyfolytában az orvostudomány érdemeit és jelentőségét, az alapvetően félreérti az egész kérdést.

Itt most már arról van szó, hogy törődjünk végre ne csak azzal, hogy mindenki megúszta-e élve, hanem azzal is, hogy milyen áron és milyen következményekkel; el lehetne-e érni ugyanezt az eredményt kevesebb beavatkozással, kevesebb fizikai és lelki sérüléssel,  kisebb szenvedéssel, nagyobb döntési szabadsággal, olcsóbban, boldogabban, emberibben. A szülészeti reform nem egyszerűen a kórházon kívüli ellátásról szól, hanem mindarról, ami Magyarországon még sok helyen annyira "alternatív", hogy elérhetetlen, holott sok minden nem pénz, hanem szemlélet kérdése volna.

Civil kezdeményezésekben nincs hiány: már sokan aláírtátok a „Szabad szülést Magyarországon!” petíciót, vagy megírtatok sok-sok levelet, vagy csatlakoztatok az „Anya- és bababarát szülészeti ellátásért” kezdeményezéshez. Most, a történtek után a Parlamentnek remélhetőleg tényleg nem marad más választása, mint napirendre tűzni és komolyan végigtárgyalni a kérdést.

Csak kezdenék már el.

A szerző témába vágó további írásait ide kattintva olvashatja el, érdemes.