Egyetlen lányom 2007. december 27-én végleg elhagyott engem, akit hároméves korától egyedül neveltem. Halála hirtelen és váratlan volt mindenkinek, hiszen 15 évesen szívroham vitte el. Egyedül volt, ezért megmenteni sem tudtuk. Nem okolhattam, vádolhattam senkit, hogy kinek a hibájából vagy mulasztásából veszítettem el egyetlen drága kincsemet. Ezért aztán csak olyan belső szálon tudtam elindulni a tragédia feldolgozásában, ami nem a fizikai okokat kereste. Másfajta megértésre volt szükségem, hogy feldolgozzam a feldolgozhatatlant.

Olyan térben mozogtam, amit eddig még nem tapasztaltam. Hálás voltam a családomnak, hogy megértették, egyedül akarok lenni. Nagyon sok szép dolgot tapasztaltam, rengeteg megértéssel az életről, a létezésről. Egyfajta meditációban voltam akkor, amiben olyan biztonságos közeggé vált az otthonunk, olyan térré, ahol nyitott tudtam maradni a finom érzékelések számára. Olyan jelenlétben, amiben elmondhatatlan a nyugalom, és semmi más dolgom nincs, mint megértésekre találni.

Az egyik ilyen nagy élményem volt, amikor rádöbbentem és megértettem, mennyi csodát és szeretetet tudtunk adni és megélni egymással. Ezek az emlékek adnak és adtak erőt annak az elfogadásához, hogy szeretett gyermekem nincs többé. Nem láthatom ellibbenni előttem, nem hallhatom játszani a gitáron, nem érezhetem, ahogyan odabújik hozzám, vagy egyszerűen csak mesél a számára fontos dolgokról. Ez nagyon fájdalmas, de ezeknek az emlékeknek a szépsége tartotta bennem az erőt, hogy ne a pokolban bolyongjak, mint ahogyan azt az első sokk hatására tettem.

Bálint Csilla gyászterapeuta cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!