Az alap a biológiai köldökzsinór-kapcsolat az édesanyánkkal, ahol teljes szimbiotikus egységben léteztünk. Születés után jó esetben eleinte boldog „duálunióban” telnek a napjaink, abban a megélésben, hogy anyánkkal közös burokban létezünk védetten, az ősbizalom egységében.

Ez az egység azonban fokozatosan felbomlik, de az én–te–mi összeolvadás utáni vágyakozás egy életen át megmarad. A szerelemben ezt a sóvárgást éljük meg a fajfenntartás mindent felülíró szexuális ösztönével.

Zsolt nem ad, Julinak nem kell

Rendelje meg online!

Az ifjúkori szerelmek plátói, világot megrengető érzelmeitől hosszú az út az érettebb, reálisabb, egymást tiszteletben tartó szövetségig. A társunkhoz az ősbizalom vagy bizalmatlanság élményével kötődünk, attól függően, milyen korai tapasztalatot szereztünk. Minden későbbi veszteségélményünkben azt az eredeti veszteséget éljük át újra, ami az anyánkkal és a családi alapkapcsolatban ért miket.

Az érzelemszegény, elhanyagoló környezetben felnőtt Juli egyszerűen nem tudja elviselni, „amikor egy pasi folyton lelkizik, nyavalyog”, és az érzéseiről faggatja. Ő Zsoltba szeretett bele, aki tulajdonképpen többet van a haverjaival, mint vele, és sosem mondja, hogy szereti.

Juli ehhez szokott, ez ismerős és otthonos számára, a szülei sem dédelgették, és amúgy is a munkájuk kötötte le az idejüket és a figyelmüket: az úgynevezett sématerápia szerint Juli sémája (alapbeállítódása) az érzelmi depriváció. Zsolt képtelen kimutatni az érzéseit, nem tanulta meg, hogyan kell, azt viszont igen, hogyan fojtsa el. Ő az érzelmi gátoltság sémával él. Zsolt „nem ad”, Julinak meg „nem is kell”. Egyikük sem boldog, de nem tudják, min kellene változtatni.

Hevesen vagy lassan

A szenvedély, elköteleződés és intimitás hármasságában sokféle hőfokon megélhetjük önmagunkat, a másikat, és a „mi” élményét. Egy párkapcsolat vége azonban mindig csalódás és kudarcélmény. Ilyenkor nemcsak a másik elvesztését gyászoljuk, hanem elsiratjuk a hozzá fűződő reményeinket és a jövőképet is.

Ha sok érzelem volt a kapcsolatban, akkor általában hevesen zárul le; ha szép lassan hűl ki, akkor nagyobb eséllyel alakulhat később barátsággá. Ennek persze alapfeltétele, hogy egymás tiszteletét nem tapostuk a porba.

A veszteség feldolgozása hosszabb és fájdalmasabb, ha szándékosan bántottuk egymást, árulás történt, vagy az önbizalmunkban ingatott meg a kapcsolat. Az is számít, hogy ki vetett véget az egésznek, az elhagyott fél ugyanis mindig jobban szenved. Aki a döntést meghozta, az már valamennyire fel tudott készülni az elválásra.

Olvassa tovább Nógrádi Csilla pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelynek témája: szabadulás a múlt fogságából.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.