hvg.hu: Év végén, amikor összejön a család, eltávozott szeretteink hiánya még inkább velünk lehet, a friss gyász még jobban fájhat. Hogyan találhatjuk meg a korábban eltávozottak helyét ilyenkor?

Singer Magdolna: Sokat foglalkozom gyászolókkal, és rengeteget tanultam tőlük. Például azt, ahogy továbbörökítik az eltávozott családtagok szeretett dolgait. Láttam olyat, hogy a nagymama halála után karácsonykor a család nőtagjai összegyűltek a konyhában, és a nagymama receptje alapján, az ő módszereivel próbáltak bejglit vagy a zserbót sütni. Ezzel vagy a hasonló ötletekkel be lehet csempészni az örömöt a hiányba, és ilyenkor a családtagok azt érezhetik, hogy a nagymama nem halt meg valójában. Próbáljunk meg kreatívnak lenni ebben, főként a gyász első idejében. Később erre már nincs igazán szükség, mert egy szeretetteljes érzésben egyszerűen jelen van velünk az, akit elveszítettünk. Főként az első években, amikor még kínzó a veszteség érzése, kellenek azok a rítusok, gesztusok, ötletek, amik mérsékelni tudják a fájdalmat.

Singer Magdolna

Stiller Ákos

hvg.hu: Legújabb könyvében, a Mindhalálig című regényben ír a gyászmunka fázisairól. Mit kell tudni ezekről, és hogyan juthatunk el a szeretetig?

S. M.: Mind a beteg ember, mind a hozzátartozó keresztülmegy ezeken a fázisokon. Először jellemzően elutasítják a halál lehetőségét, és nem hisznek a diagnózisnak: biztos rossz a gép, elcserélték a leletet, téved az orvos, stb. Egyéni, hogy kinek mennyi orvosra és diagnózisra van szüksége ahhoz, mire elhiszi, hogy szembe kell néznie a halállal. A tiltakozás fázisa után jön az alkudozás: ha nem fogok több húst enni, ha megváltoztatom az életmódomat, ha jó ember leszek, akkor meg fogok gyógyulni. Miután az alkudozás is kudarcot vallott, sokszor jön a depresszió. Ha minden jól megy, az utolsó fázis az elfogadás. Nagyon nagy a nyeresége annak, ha időben megbarátkozunk a halállal. Ha azzal foglalkozunk, hogy eltitkoljuk magunk elől, akkor félelemben és lefojtottságban élünk. Viszont ha szembenézünk a halandóságunkkal, akkor felfénylik az életünk. Ez azt jelenti, hogy jobban át tudjuk élni az örömöket, és sajnos a fájdalmakat is, de az érzéseink valódibbak lesznek.

hvg.hu: Mi az, ami segíteni tudja az elfogadást?

S. M.: Már akkor fel kell készülni a halálra, az elfogadásnak már akkor meg kell történnie, amikor fiatalok, életerősek és egészségesek vagyunk. Ezen túl az sem baj, ha valakinek van valamiféle hite, elképzelése arról, hogy a halál után a lélek túlél. Nem is feltétlenül a hitről, hanem olyan spirituális beállítódásról van szó, ami azt mondja, hogy többek vagyunk, mint test. Az a jó, ha az ember keresővé, szkeptikussá válik. Kutatni és olvasni kell: például filozófiát, vallásfilozófiát, kvantumfizikát. Ma már a tudomány is messze túlhalad azon, hogy csak ennyik vagyunk: elföldelnek és kész. Eredetileg ateista voltam, és keresővé váltam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, kell lennie valaminek.

hvg.hu: A könyvben szó esik arról is, hogy az elfogadást sokszor a beteg hibáztatásával próbáljuk kikerülni. Ennek mi az oka?

S. M.: Ezt önvédelemből tesszük. Ha hibásnak érezhetjük a beteget, akkor biztonságban vagyunk. Ha jól csináljuk a dolgainkat, akkor biztonságban vagyunk, ez velünk nem történhet meg. Ő biztos dohányzott, mértéktelenül itta a kávét, stresszes életet élt, nem vigyázott magára. Ezt úgy hívják, hogy a biztonságos világba vetett hitünk. Hiába hibáztatjuk a beteget, nem leszünk tőle nagyobb biztonságban. Ezzel csak ártunk szegénynek.

hvg.hu: Gyakori félreértés az is, hogy a beteg és a családtagok nehezen vagy szinte egyáltalán nem ismerik fel, hogy az utolsó idő mennyire értékes. Ezzel mit szalasztanak el?

S. M.: Amikor például rákról, vagy más hosszú betegségről van szó, a családok nagyon kétségbe vannak esve, és nagyon kimerítőnek és főleg hiábavalónak érzik az elhúzódó betegséget, amíg rá nem jönnek, hogy ez nem a halál várásának meddő ideje, hanem egy nagyon értékes időszak, amikor a görcsös igyekezet helyett érdemes lelassulni, lecsendesedni. Ez lehetőséget ad a kibeszéletlen dolgok kibeszélésére, a megbocsájtásra, a konfliktusok kisimítására és az elbúcsúzásra. Ha nem menekülünk el a helyzetből, nem fog magányosan meghalni, akit szeretünk, és végső szakasz egy nagyon felemelő időszakká válhat, ami nem csak a fájdalomról és a szomorúságról szól. Nagyon fontos megértenünk, hogy az élet utolsó szakasza is az élet része. A legtöbb gyászolónak az a legnagyobb fájdalma, hogy nem tudott elbúcsúzni. A szép búcsú pozitív hatással van a későbbi gyászra, a veszteség fájdalma mellett megjelenik valamiféle csendes boldogság is.

hvg.hu: A regényből kiderül, hogy az elengedéshez és az átlépéshez is rengeteg bátorságra van szükség. Erre milyen példákat látott a pályafutása során?

S. M.: Sokáig dolgoztam hospice-ban haldoklók mellett, és a regényben lényegében ezeket a tapasztalatokat írtam meg. Sok olyan beteg mellett ültem, aki gyógyíthatatlan betegségének végstádiumában volt, már eszméletlen állapotban, látszólag nem érzékelte, hogy ott vagyok mellette, és elkezdtem mondani magamban, hogy menj csak bátran a fény felé, ne félj semmitől. Percek múlva halott volt. Amikor az ember először tapasztalja ezt, azt hiszi, véletlen volt. Én nagyon materialista világban nőttem fel, ezért végképp szkeptikus voltam. Miután ez többször megismétlődött, el kellett gondolkoznom azon, hogy nincs ennyi véletlen. Vagyis tényleg mintha döntés és bátorság lenne az átlépés. Ott fekszik szegény, napok vagy hetek óta eszméletlen, orvosi értelemben már rég halottnak kellene lennie, de valamiért mégsem tud elmenni. Ilyenkor legtöbbször várnak valamire: vagy egy görcsösen ragaszkodó hozzátartozó elengedésére, vagy egy személyre. Vagy csak egy imára, vagy az általam alkalmazott tibeti mantrára, amivel meg lehet könnyíteni a lélek átlépését.

Stiller Ákos

hvg.hu: Különösen nagy a félelmünk akkor, amikor a gyerekeinkkel kell közölnünk egy halálhírt. A regényéből kiderül, hogy az elhallgatás rossz stratégia. Mégis hogyan mondjuk el nekik?

S. M.: Ilyenkor általában valóban nagyobb a félelmünk, rosszabbat feltételezünk a valóságnál. A gyerekek ráadásul sokkal jobban értik és érzik a dolgokat. Nagyon fontos a nyílt kommunikáció, és az is, hogy a gyerek szintjének és életkorának megfelelő legyen. Fontos, hogy olyan szavakat használjunk, amit ő is megért, és semmiképpen ne beszéljünk szimbólumokban. Például ha azt mondjuk, hogy a mama eltávozott, vagy magához vette a Jóisten, nem fogja érteni, pontosabban nem a nagymama halálaként fogja értelmezni. A lényeg az, hogy ki szabad mondani azt, hogy meghalt, még akkor is, ha a gyerek nem tudja azt, hogy a halál mit jelent valójában, fizikailag. De érzésben tudni fogja, hogy egy visszavonhatatlan dologról van szó, és azt a hozzátartozót nem fogja többé látni.

hvg.hu: Ezek szerint a gyászunkat se titkoljuk el a gyerekeink elől?

S. M.: Ha elbújunk a fájdalmunkkal, azt fogja gondolni, hogy ő a hibás, hogy benne van a hiba, hiszen csak ő szenved. Szabad a gyerekek előtt sírni. Bízzunk a gyerekeinkben, mert sokszor bölcsebbek, mint mi.  A szülők sokszor azt gondolják, hogy jobb nem felszakítani a sebeket. Azt látják, hogy a gyerek jól van, játszik, nevet, és azt hiszik, ha beszélgetni kezdenek az elhunytról, akkor előhozzák a fájdalmat. Ez azért nagy félreértés, mert a gyerek lelkében akkor is benne van a hiány, ha jókedvűen játszik.

hvg.hu: Hogyan segít azoknak, akik egy baba, vagy más szerettük gyászával megkeresik?

S. M.: Az ilyen találkozás lehetőség arra, hogy átélje és kifejezze az érzéseit. Ha beszélget velem, sor kerülhet egy csomó olyan érzelem megbeszélésére, ami akadályozhatja a rendes gyászfolyamatot. Például ha túlzott harag van benne, vagy bűntudat gyötri. Mindenkit arra szoktam buzdítani, hogy miután már nem találkozik velem, otthon is ugyanerre törekedjen. Ez azt jelenti, hogy ha tud, ne meneküljön el az érzései elől, szóban és írásban is fejezze ki az érzéseit. Próbáljon türelmes lenni, mert a gyász egy folyamat, amin keresztül kell mennie ahhoz, hogy eljusson az elfogadásig.

hvg.hu: Mit kezdhetünk a haragunkkal?

S. M.: Nyugodtan mondhatja és érezheti az ember azt, hogy „volt pofád itt hagyni két gyerekkel”. A harag jogossága ugyanúgy nem kérdéses, mint a beteg vétlensége. Ilyenkor frusztrált a gyászoló szeretete: szeretné szeretni az eltávozottat, de a halál megakadályozza ebben. Szeretné megölelni, szeretne beszélgetni vele, de nincs ott. Ilyenkor a sorsra, az Istenre, az orvosokra is szoktak haragudni, vagy egyszerre mindenkire, beleértve saját magát is. A levél- és a naplóírás mellett a gyászcsoport a legerőteljesebb segítség. Ebből szerencsére egyre több van országszerte. A Napfogyatkozás Egyesületben, amit Polcz Alaine hozott létre, egyre több gyászcsoport vezetőt képzünk ki, akik önkéntesen vezetnek csoportokat. Ez azért nagyon hatékony, mert a gyászoló sorstársak között van, és a sajátjaihoz hasonló érzésekről hall, a közösség megtartó erejéről nem is beszélve.

AFP / Daniel Karmann

hvg.hu: Ha megéljük és legyűrjük a fájdalmat, és bátran végigmegyünk a gyászmunka teljes érzelmi skáláján, valóban jobb emberré válhatunk, ahogy a regény szereplői?

S. M.: A veszteségek által növekedhetünk, bölcsebbekké, erősebbekké válhatunk. A legtöbb tapasztalatot a haldoklók és a gyászolók mellett szereztem. Mindenképpen akartam egy ilyen regényt írni, másrészt egy nagyon fontos küldetés is, hogy jusson el a családokhoz, hogy közel kerülni az eltávozni készülő hozzátartozónkhoz nem félelmetes és riasztó. Azt akartam, hogy vegyék észre ennek a szépségét és a gazdagító értékét is. Az elmenő szakasz során csodák tudnak történni. Van, aki ezalatt többet fejlődik, mint egész életében. Aki van olyan bátor, hogy elvállalja, hogy kíséri a haldoklót, nem is tudja, hogy mekkora ajándékot kap. Ilyenkor az ember átél egy misztériumot. Ezután más színben fogja látni a halált: kevésbé lesz félelmetes. Nagy ajándék az is, hogy így a saját halálunkhoz is közelebb tudunk kerülni. A másik a kapcsolatban rejlő ajándék. Az elmenőről ilyenkor lehullnak az álarcok, már nem szerepeket játszik, hanem a legvalódibb önmaga.