Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Régen elevenek voltak, ma hiperaktívak. Aki nem képes beilleszkedni, alkalmazkodni és egy helyben megülni, azt hamar kiveti a magyar iskolarendszer. A szülők tűrőképességétől is függ, hogy mi lesz a sorsa a gyereknek, aki nem hajlandó betartani a szabályokat. Milyen arányban vannak jelen az iskolában a szaknyelven ADHD-sok? Mi van, ha kimondják valakiről, hogy hiperaktív? Miért nem jó a hátsó padba zavarni az ilyen gyerekeket?
„Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket” – ezt Csehov mondta, és a 19. századi orosz iskolarendszerre értette, de Vekerdy Tamás pszichológus szerint ma is igaz. Ezt főleg azok értik, akik nehezen birkóznak meg a poroszos követelményekkel, nem tudnak engedelmeskedni a tanároknak, és nem tudnak megülni a fenekükön egy percig. A pszichológia nyelvén őket ADHD-soknak hívják, azaz figyelemhiányos hiperaktívitás-zavarban szenvedőknek.
Az utóbbi években elterjedt elnevezés és diagnózis az örökmozgó, türelmetlen, figyelmetlen, esetleg agresszív gyerekeket jelöli, akiket régen egyszerűen neveletlennek és rossznak hívtak; ha nagyon súlyos volt a helyzet, a kezelhetetleneket kirekesztették, elkallódásuk az egyéniségük tragédiájává is válhatott, de manapság a pszichológiai körülhatárolás ellenére sincsenek könnyű helyzetben. Sem ők, sem szüleik.
Az MTA TK Szociológiai Intézet Egészségszociológia, Egészségpolitika Kutatóműhelyének előadóterme csütörtökön dugig megtelt – főleg nőkkel, ahol az ADHD-ról beszélgettek a meghívott szakemberekkel: Vekerdy mellett Kovács Ferenc pszichiáterrel, továbbá érintett szülőkkel és olyan felnőttekkel, akik ezzel a betegségként nehezen körülhatárolható szindrómával küszködtek gyerekkorukban.
| Az ADHD tünetei |
Részletek feletti elsiklás és gondatlanságból elkövetett hibák. A kéz és a láb izeg-mozog, vagy ficergés ülés közben. Feladatvégzéskor vagy játékos elfoglaltságok esetén a figyelem fenntartása nehéz. Az ülőhely elhagyása olyan helyzetekben, amikor muszáj ülni. Az illető nem figyel, mikor közvetlenül hozzá beszélnek. Nyugtalannak vagy álmatlannak érzi magát. Az utasításokat nem követi, és nem tudja befejezni a feladatát. Nem képes nyugodtan szabadidős tevékenységeket folytatni. Nem képes dolgokat és cselekvéseket megszervezni. Úgy érzi, „menni kell” vagy hogy „egy motor vezérli”. Kerüli, nem szereti, vagy vonakodik az olyan feladattól, mely lankadatlan mentális erőkifejtést igényel. Mértéktelen beszéd. Olyan dolgok elvesztése, melyek feladatok, tevékenységek elvégzéséhez szükségesek. Válaszok kimondása, mikor még a kérdést sem mondták ki teljesen. Könnyen kerül zaklatott állapotba. Nehezen tudja kivárni, hogy rákerüljön a sor (türelmetlen). Napi feladatokban feledékeny. Félbeszakít vagy zaklat másokat.
(Forrás: Mentális Rendellenességek Kórmeghatározó és Statisztikai Kézikönyve, DSM IV., az ADHD tünetei) |
A meghívóban ez állt: Neveletlen vagy beteg? – de útközben rájöttek a szervezők, hogy a negatív jelzők és a pejoratív kérdésfelvetés már eleve problémás. Mert miért lenne különb az a gyerek, aki 6-7 évesen 45 percet nyugton tud ülni, és engedelmeskedik, bármit mondanak neki, attól, aki inkább felfedezné a világot, rácsodálkozik az iskolateremben repkedő lényekre, az asztal alatti világot izgalmasabbnak találja, mint a pad fölöttit, és a legszívesebben egész nap rohangálna?
Vekerdy Tamás sokszor elmondta már, hogy régen minden sokkal jobb volt, és annyiban igaza van, hogy okkal nem merült fel a hiperaktivitás szindrómája. Ez hogy lehet? Egyrészt 150-200 évvel ezelőtt a gyerekek a természetben nevelkedtek, nem az iskolapadban. Teret kapott aktivitásuk. A nagycsaládi környezet is jobban tudta kanalizálni az energiáikat, mint a mostani szűk, akár egyszülős berendezkedésben, ahol sok esetben egy anyának, ritkábban egy apának kell megküzdenie a hétköznapokkal, egy figyelemzavaros gyerekkel, esetleg még testvéreivel.
A több generáció együttélése során, a jómódúaknál a cselédség révén a most figyelem-, viselkedés- vagy magatartászavarosként elkönyvelt gyermeket nemigen különböztették meg a nyugodtabb természetűtől.
Kooperatív tanulás és differenciálás lenne a kulcs
A másik tény, hogy régen még sokkal kevesebben jártak iskolába. A tankötelezettség kitágításával az iskolatermek megteltek, a követelményrendszer szigorúbb lett, a fegyelmezés pedig elsődleges.
És miközben életfontosságú az általános tankötelezettség: a gyerekek személyisége, egyedi képességeik és igényeik háttérbe szorulnak. Nem gyerekközpontú, hanem tantervközpontú az iskolarendszerünk – szögezi le Vekerdy. Nincs kooperatív tanulás és differenciálás az állami iskolákban, a módszerek elavultak. Jobban feltalálnák magukat a hiperaktívak egy olyan közegben, ahol például engedélyezett, hogy a diákok súgjanak egymásnak (a „betegség” egyik jele, hogy a gyerek mindenkinél előbb akarja mondani a választ), miközben megtanulhatnak együttműködni is, vagy hogy puskázzanak, más néven: tágítsák ismereteiket a válaszokat keresve, például fellapozva a szakirodalmat. Ez ugyancsak kielégítené a kötöttségektől és egy helyben üléstől szenvedő gyerek igényeit.
Ha pedig valaki nagyon fészkelődik, akkor azzal is le lehet vezetni az energiáit, hogy kiküldik a teremből. Nem azért, hogy megbüntessék, hanem hogy végezzen el egy feladatot: például fusson fel a másodikra, számolja meg a lépcsőfokokat felfelé, aztán vegye számba a fogason a kabátokat, majd forduljon még egy kört, vegye kettesével a lépcsőfokokat, és úgy is számolja össze, ha pedig a két szám nem egyezik, kezdje elölről. Egy poroszos rendszerben rossznak titulált gyerek pedig pirospozsgásan és boldogan lohol vissza a kapott eredménnyel – ecsetelte Vekerdy az egyik hatásos módszert a hiperaktív gyerek energiájának levezetésére.
Ehelyett azonban mi történik: inkább hátraküldik az eleven gyereket a szamárpadba, hogy ne zavarja az eminenseket, a jókislányokat és a példás magatartásúakat a tanulásban. Már itt elrontják a tanárok: épp hogy az első sorba kellene ülnie egy figyelemzavaros diáknak, hogy folyamatosan meglegyen a szemkontatkus, és megkapja a kellő figyelmet – mondja a szakember.
Nem betegség, hanem olyanság
De joggal kérdezheti a tanár, hogy hol a határ? A csapkodó, verekedő, állandóan szembeszegülő diákot meddig lehet tolerálni és hagyni tombolni? A diagnózis szerint mi alapján lehet elkülöníteni azt a gyereket, aki csupán figyelemre éhes, attól, akinek akár genetikailag és neuropszichológiailag komoly zavarai vannak?
Kovács Ferenc pszichiáter szerint nem betegség az ADHD, hanem „olyanság”. Van viszont betegségi kódja, mert e szerint lehet finanszírozni az egészségügyben. Az USA-ban például az iskoláskorú gyerekek 11 százalékát kezelték 2011-ben ezzel a szindrómával, összesen 5,9 millió főt, akiknek a terápiájához a gyógyszeres kezelés is hozzátartozik. Ehhez képest Európában „csupán” 3-5 százalékra teszik az arányt. Magyarországon, bár nincsenek pontos adatok, úgy saccolják, minden 30 fős osztályra jut egy hiperaktív. Az adatok alapján pedig annyit tudni, hogy míg 1999-ben mentális és viselkedési zavarokkal 31 ezer 0-18 év közötti gyereket kezeltek, ez a szám 2011-re 46 ezer fölé kúszott.
| ADHD története |
| Elsőként Hoffman írta le az 1840-es években, majd 1902-ben G. Still moral dyscontrol szindróma néven hivatkozott rá. 1980-tól került a mentális betegségek katalógusába, a DSM-be mint ADD (attention deficit disorder), figyelemhiányos rendellenesség. Az 1987-es DSM-ben már ADHD-ként (attention deficit hyperactivity disorder), figyelemhiányos hiperaktivitás zavarként szerepel. (Forrás: MTA TK SZI) |
A számok azonban semmitmondóak. Mihez kezd ugyanis egy gyerek, akiről kimondják, hogy ADHD-s? És mit csinál a szülő? Örül, mert kiderült, hogy nem is rossz, csak különleges? Egy érintett szülő szerint ugyanolyan stigmata a hiperaktivitást kimondó diagnózis, mintha elkönyvelik a gyereket rossznak. Valaki más viszont arról számol be, hogy igenis megkönnyebbülés, ha orvosilag is kimondják, mert azok után megkaphatja a megfelelő terápiát a gyerek.
Kovács Ferenc szerint pedig csakis a tanár és szülő tűrőképességétől függ, hogy mi lesz a sorsa.
Az autonómia átka
Egy felnőtt nő viszont arról mesélt, hogy figyelemzavarosként hiába járt egy nagyon liberális, megengedő iskolába, ahol szabadon fejlődhetett, később az egyetemen súlyos gondokkal küszködött, mert nem tudott megfelelni a követelményeknek, és a hétköznapok gondjait, akadályait is nehezen tudta kezelni, majd depresszióssá vált.
Főleg a „reál” karrierépítésben jelenthet gondot, ha valaki ADHD-s, a művészeti ágakban sikeresen érvényesülhetnek az izgő-mozgók. Kérdés, hogy hiába lesz egy hiperaktív gyerekből később zseniális festő, mit csinál, ha be kell vallania az adót, vagy hogy viselkedik, ha tíz percnél tovább kell sorban állni az orvosnál vagy a boltban? A szindróma ugyanis ezekben a hétköznapi élethelyzetekben ugyanúgy felszínre kerül és komoly problémákat okozhat. Attól, hogy valaki az alkalmazkodás, a beilleszkedés és az integráció helyett az autonómiát választja, még nem jelenti azt, hogy így boldogulni is fog.
Vekerdy szerint alternatív szellemiségű iskolák tudnak megoldást kínálni, arra azonban oda kell figyelni, hogy a megfelelő korban elkezdődjön a felkészítés az életre: az érettségire, a felvételire, az egyetemi évekre. Így például egy hatosztályos képzésben 4 évig előtérbe kerülhet a személyiségfejlődés, az autonómiára nevelés és a kreativitás, ám az utolsó két évben szigorúan a felkészítésre koncentrálnak, hogy kikerülve az iskolapadból, ugyanazoknak a követelményekne meg tudjon felelni a ficergő diák, mint az, aki szívesen és könnyen alkalmazkodik.
