Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nemrégiben tibeti kocsmákat mutattunk be, sorozatunk újabb részében a szintén kevéssé ismert ételekről mutatunk néhány fotót. Egy biztos: bevállalósnak kell lenni némelyik ottani konyhatermékhez.
Lhasatól a nepáli határig utazva néhány alapfogást váltogatva úszhatjuk meg a tibeti konyha európai gyomorral való konfrontálódását. Nem mintha ehetetlen lenne, amit a helyiek nap mint nap esznek, de legalább akkora bevállalás kell a belemerüléshez, mint annak a városban szocializálódott fiúnak, akit disznóvágásra hívnak az Alföldre és a három feles után elé tesznek egy tál hagymás vért, hogy jó étvágyat.
A helyiek szerint egy jó reggel csakis campával és forró jakvajas teával indulhat. Ez utóbbi talán ismertebb: a jellegzetes íz- és szagvilágú vajhoz sót, tealeveleket és forró vizet adnak és egy faedényben addig keverik, míg sűrű, piszkosfehér levet nem kapnak. A nyugati forró italokon szocializálódottaknak elsőre furcsa ez a vasárnapi húslevesbe áztatott teafilterre emlékeztető különlegesség és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megköttetik a barátság. Az itteniek azonban ebből merítenek energiát a napkezdethez és ezt szürcsölik a kolostorfalak hideg termeiben imáikat mantrázó szerzetesek. A nomádok pedig akár napi negyven csészényivel is ledöntenek belőle.
A campa alapját a Tibeti-fennsíkon, négyezer méter felett is megtermő árpa adja. Először nyílt lángon megpirítják, majd finomra őrölik a gabonát. Eszik magában, keverik fekete- vagy tejesteával és kis golyókat formálva dobálják befele. A fiatalabb generációk sajttal, cukorral vagy lekvárral ízesítik. A szerzetesek nem csak eszik, de tenyérnyi sztupákat is formáznak belőle. Festik, dekorálják és a Buddha-szobrok köré helyezik felajánlásképpen azokat.
Habár a tibeti buddhisták tartózkodnak a jakvágástól, vallásuk nem tiltja a húsevést. Általában a muszlim kisebbség végzi ezt a munkát. A vadra emlékeztető húst sokszor szárítják, de néha frissensültként is az asztalra kerül. A párolt zöldséggel és hasábburgonyával felszolgált jaksteak igazi csemege a többnapos tésztaleves vagy zöldséges sült rizs diéta után.
Az út mentén és falusi piacokon találkozhatunk a jaksajtárusokkal. Fehér madzagra fűzött poros murvadaraboknak tűnő kockákból fűzött láncot nyújtanak az ember felé. Ami elsőre pont olyan ízű, mint ahogy az kinéz. Kőkemény, némely talán még az üveget is karcolja. A szájba helyezés utáni első órában semmi nem történik, aztán lassan kezd megpuhulni a sajt, majd vékony rétegekként elkopik a nap végére.
Ha nyitott szemmel közlekedünk, egyre több olyan arcot látunk, akinek úgy ki van tömve egyik pofazacskója, mintha a fogorvostól jött volna. Pedig csak a jaksajttal küzd, puhítja és néha lefarigcsál belőle egy darabot.
S ha igazán feszegetni akarjuk a határainkat, akkor kóstoljunk bele a vidéki konyha különlegességeibe. Ehetünk jakjoghurttal tömött birkagyomrot, vagy zsírral, vérrel és árpaliszttel töltött birkabelet is.
A kevéssé bevállalósoknak pedig ott a momo, a húsaprólékkal, eselteg zöldséggel vagy sajttal töltött párolt tésztapárnácska. És a mindig megbízható tukpa, a sok tésztával, éppen leforrázott zöldséggel készülő sűrű leves. S ne legyünk bátortalanok kérni bele néhány evőkanálnyi szárított jakot sem. Attól lesz igazi aromája és az fog bevezetni a helyi konyha sokak által járhatatlannak tartott labirintusába.
Az első falatok után a többség el tudja dönteni, visszafordul vagy lesz, ami lesz alapon beleveti magát a világ szakácskönyvében alig pár oldalt lefoglaló tibeti konyhába.
